Amit ma "elronthattam", azt el is rontottam...
Kezdődött azzal, hogy nekem tegnap egész nap szerda volt. Teljesen. Ma "újra" szerda, az agyam valahogy nem akarta felfogni ezt a "duplázást".
Reggelente kábé két hónapja mindig ugyanabban az időben kelek (ébresztőre), ám az indulásig rendelkezésemre álló idő valahogy egyre inkább csökken. Szörnyen kómásan ébredek mindig, de ma már fél óránál is több eltelt, amire tudatomra ébredtem... Ennek ellenére a legfontosabb dolgokat vittem magammal a munkába.
A munkanap hangos volt és tömény, a gyerekek még nálam is "zizibbek" voltak, nem spiláztam túl a dolgot, nekem is nagyon nehéz volt elviselnem még magamat is.
Munka után irány haza. Közben a fejemben pörgettem a listát, igyekeztem fontossági sorrendet felállítani. Kocsimosás, tankolás, gyógyszertár pipa. Indulok tovább, hogy felviszem anyunak a tegnap készített és reggel becsomagolt ebédet, amikor belém hasít: bakker, a kaja szépen dobozolva a suliban maradt a hűtőben... És elfelejtettem ebédelni, az én dobozom is a munkahelyen hűsöl...
Annyira elkeseredtem, hogy elfelejtettem bekanyarodni anyu felé. Közben eszembe jutott: nem is HOZZÁ megyek, hanem ÉRTE, a pályaudvarra... Ezen gondolat kellős közepén konstatáltam: nem soroltam be a központ felé vezető sávba... Nem tudtam már korrigálni, de no problemo, egy utcával lejjebb is mehetek, max "hátulról támadok".
Anyu busza késett. Na, akkor kihasználom az időt: beugrottam a pékségbe, vettem friss kiflit, mert nem tudtam, anyunál mi van otthon.
Anyu megérkezett, kocsi, indulás. A kereszteződésben ezer helyzet volt, hússzor kellett balra-jobbra nézni kidugott kocsiorral, amire el lehetett indulni. Elnézhettem volna huszonegyedszer is balra, mert csak a fehér autós hölgy józanságán múlt, hogy nem ütköztünk össze...
Lassan vége a napnak, addig igyekszem gixer nélkül kihúzni...