Már suhognak az angyalszárnyak...
... nem a Mikulás csomagja, hanem az én "telekocsim"- most a suliba cuccoltam.
Nem tudom elmondani, mennyire fáradt vagyok. Tegnap suhant át az agyamon, hogy szerintem pár pillanat és összeesek, és akkor remélem, mindenki átlép rajtam és hagynak kimúlni. Nem túlzás egyetlen szó sem. Egyrészt azért, mert tényleg nem tudom, meddig lehet ezt a felfokozott, szélsebes tempót bírni. Másrészt pedig azért, mert amit tapasztalok az emberekkel kapcsolatban, az már több mint elszomorító. Ömlik a negativitás, a gyűlölködés, a másikba belekötés, a kritika, a megkérdőjelezés és kérdőre vonás, a kioktatás, a lekicsinylés, a dögöljön meg a szomszéd tehene is, a káromkodás, a mocskolódás, a türelmetlenség, az ego, a felsőbbrendűség (... ... ...). Minden szinten. Nagyon nehezen viselem. És igazából tehetetlennek érzem magam ellene. Talán, ha kőből lenne a szívem, vagy nem lenne lelkem, könnyebb lenne.
Ma munka után elintéztem valamit, aztán anyut vittem nagy bevásárlásra. Ötkor értünk vissza. Akkor jöttem haza, rögtön nekiláttam a főzésnek: tökmagkrém készült, krumplifőzelék tükörtojással (M-nak is, anyunak is). Amire elkészültem és rendbe raktam a konyhát, majdnem 8 óra lett. Ezer tennivaló lenne még, de levegőt alig kapok. Fél óra múlva lejár a mosogatógép, nem tudom, képes leszek-e ébren maradni, amíg lejár a program...
Anyu holnap megy az éves onkokontroll első vizsgálatára. Két és fél éve műtötték, azóta eddig minden rendben volt. Nagyon szorítok a mostani eredményeiért is.