Szóban:
Most már tényleg semmit nem tudok...
2. óra van. Az egyetlen lyukas órám a héten. De csak ülök itt, pedig rengeteg a munka, lassan folynak a könnyeim a fáradtságtól, a kilátástalanságtól. Mert itt már reggel 9-ig annyi minden történt, hogy ihaj, és mind olyasmi, amit nem tudok hova tenni. Olyan "problémás" (nehéz sorsú -is-) gyerekek vannak, akikkel a három tanító összes emberi, szakmai eszköztárával sem lehet dűlőre jutni. A zajártalom durván károsító. És nem arról van szó, hogy év vége van, amikor már mindenki fáradt. Itt minden nap ilyen. A gyomrom összerándul, ha arra gondolok: ma a napközis is én vagyok...
Anyu nincs jól. Mami sem. Keresztapám sem.
Meghalt T. anyukája. A hír teljesen letaglózott. Csak ültem megsemmisülve és sírtam.
Folyamatosak a történések. Körülöttem is. Emberek nagy lehetőségeket kapnak, de nem élnek vele. Sokszor gondolatban a hajamat tépem, de nem szólok. Tanácsot csak akkor adok, ha kérik. Mert hiába gondolom azt, hogy ahogy én látom, úgy a jó, ez nem biztos. Befolyásolni pedig senkit nem szeretnék.
Ha kell, kérek én is segítséget. Van, hogy nem kapok. Persze, meg tudom oldani egyedül.
Úton autóval. Baleset. Éppen akkor viszik a kocsi alá került motorost a mentőhelikopterrel. Elsírom magam.
Vukot nézünk a gyerekekkel. Karakot megmarja a Simabőrű. Folynak a könnyeim.
Le kell zárni a gyerekeket. Mindenkinek megadom a "jobb" jegyet. (Hogy lehetne egy ötös skálába beszorítani az összes gyereket, amikor mindegyik egytől egyig más...)
Képben:
