Beleszülettem egy "valóságba". (Nem mellékesen egy hamis valóságban, a kommunizmusban nőttem fel.) Felnőttként kialakult az addigi valóság-tapasztalataimból a saját valóságom. Hoztam jó és rossz döntéseket, és kialakítottam magamnak egy újabb valóságot, amit megpróbáltam beleilleszteni a kinti valóságba.
Két éve tavasszal aztán racionalizálódott egy ránk erőltetett újabb valóság. Már akkor tudtam, hogy ez reggelire megeszi az összes addigi valóságot. Az eszem csak egy nagyon kis szeletében élt egy nagyon halvány remény, hogy az emberiség felfogja, mi történik és lép. Azt is tudtam, hogy soha többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig volt. Két év elteltével már ez a halovány kis reményszikrácska is csak néha pislákol. Adja az ég, hogy ne úgy legyen, ahogy gondolom, hogy még megállítható legyen a szakadék felé tartó irdatlan sebességű száguldás. Én mindenesetre felkészülök. Sőt nem is most kezdtem. Hanem akkor, amikor eldöntöttem a legelején, amikor még a legtöbben "a számokkal" voltak elfoglalva és beléptek a rettegés-spirálba, hogy nem fogok félni. Második lépésként: hogy nem veszek részt a kísérlet orvosi részében. Sejtve-tudva azt, hogy ennek (is) lesznek következményei és hogy kemény menet lesz. (És ekkor még csak 2020. tavasza volt.)
Ma, 2022. tavaszához közeledve egyre jobban látszik, hogy a remény-szikra kialvóban. A tavaly augusztustól kezdődő agymenés-rendelet-özönben sejthető volt, hogy a dolog nem áll le az egészségügynél. Így is lett. Október végén több szektorra kiterjesztették, az oktatásra is. Akkor kezdődött -mert tudtam, hogy hamarosan nem lesz munkám- az itt az ideje a konkrét cselekvésnek című népi játék. L. felajánlotta (nagyon hálás vagyok érte), hogy nem kell albérleti díjat fizetnem, de fizu nélkül a rezsi megoldhatatlan, így aztán megyek.
