Köd van és fagy. Csodaszép idő. Igazi ősz.
Nagyon jól aludtam. És önmagamhoz képest sokáig. Nagy elánnal keltem fel és néztem rá a listámra, hogy mi az, ami még kell, ami apróságot még itthon meg kell csinálni. És kezdtem volna. Addig jutottam, hogy ráálltam a mérlegre. Mert az anesztesnek meg kell adni az aktuális testtömeget. Tegnap 1.6 kiló ment le a hashajtással. Ez rengeteg. Amint leszálltam a mérlegről, éreztem, hogy gyenge vagyok. Nem kicsit. Nem erőltetek semmit. Nem harcolok. Az endocskám ficereg: szúr, feszít, jajong mindkét petefészkem, az egész kismedencém fáj. Napok (és egy év...) óta ezt teszi, mintha érezné, hogy most már az órái is meg vannak számlálva.
A legrosszabb az éhség. Ölni tudnék egy falat (vagy egy tál 😁) bármiért. A legjobban a műtét utáni első étkezést várom. 😆😇
A pulzusom 80 (önmagamhoz képest magas), és nagyon erőteljes a szívverésem. Pumpálja az életet ebbe a nagyon fáradt és meggyötört testbe. De jól vagyok. És nem izgulok. A dolog orvosi részéért főleg nem. Koppán prof kezei között maximális biztonságban érzem magam, teljesen megbízom benne, tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy segítsen rajtam. Kis félelem az ismeretlen tényezők miatt van bennem. És hogy hogyan ébredek a műtét után. De nem rugózom túl, hiszen szépen sorban, órákon belül minden kiderül. És van rá esély, hogy holnap este már itthon vagyok, ha nem, akkor vasárnap biztosan. Onnan pedig már csak felfelé vezet az út.
