Felnőttem. Választanom kellett. Döntöttem az egyik zsák mellett. Megismertem kívül-belül. Aztán elkezdhettem cipelni. Az elején nehéz volt, amire pontosan megtaláltam a jó fogásokat, de amikor már ment, élveztem is. Sőt megpróbáltam mindenféle fogást vele, meg akartam váltani a világot.
Kicsit később a kezembe adtak még egy zsákot. Időbe telt, mire megszoktam a súlyát, aztán amikor tudtam: elbírom így is, tettem tovább a dolgomat.
Egy idő után csak úgy odadobtak még egy zsákot. Rogyadoztak a térdeim, és alig láttam valamit, olyan magasra ért fel a kupac. Lassabban, de vittem tovább.
A következő alkalommal, amikor rájöttek, hogy a vállamon is van még hely, rátettek egy negyedik zsákot is. Majd a másik vállamra is került egy. Aztán a fejemre. Köteleztek arra is, hogy csak csukott szájjal, szemmel és füllel cipekedhetek tovább. Már nem bírom el, de teszek még pár lépést.
(A saját munkám mellett ugyanezt látom másoknál is. És ami ijesztő és elkeserítő: az iskolás gyerekeknél is. És roppant mód nehezemre esik mindehhez 🙈🙉🙊 asszisztálnom.)
