 |
| (Saját, mai kép.) |
Negyvennégy éves vagyok, de még mindig nem jöttem rá az élet lényegére. Viszont Isten/a sors (...) meglehetősen kemény fenékbe billentésekkel adja tudtomra, ha nem jó irányba fordulok. Foroghatok én a szélrózsa minden irányába, egyik pozíció sem jó, mert csak úgy sorjáznak a rúgások. Ez meglehetősen kellemetlen és minden energiámat felemészti.
Ma munka után kiültem a teraszra. És figyeltem a fűzfát. Ahogy ott áll, az ágai ringatóznak a szellőben, a frissen sarjadt levelei napfényben fürödtek. Eszembe jutott, amikor ugyanígy ott állt a rekkenő nyári hőségben. Egy szava sem volt. Majd a villámok között, jégesőben. Meg se nyikkant. Szerintem okosabb nálam. Tudja, hogy a körülmények jönnek-mennek-változnak, neki nincs hatása arra, ami történik. Olyan, mint egy "igenember": ha ez történik, így jó, ha az, akkor úgy. Ő -történjen bármi- tavasszal kizöldül, túléli a nyarat, ősszel lerázza magáról a leveleket, télen pedig pihen. Aztán kezdi előről.
Itt lehet a kutya elásva: nem forgolódnom kellene, hanem megállnom és befelé figyelnem. Azt hiszem, van mit tanulnom a fűzfától.