Nagyon kedves ajándék V-től.
Séta tesin talán az utolsó gyönyörű napsütéses novemberi napon.
Szombaton Magyarcsanád, szülinapi buli.
Vasárnap hazafelé Szeged, Frei kávézó.
Majd Zsombó. Beugrottunk a barátnőmékhez, játszottunk egy kör Beugrót, aztán ugrás haza.
Hétfőn már munka.
Utána újra Dr D. Mivel állandósult az állapotom, megpróbáljuk az agyamat visszahangolni a normál működésre akupunktúrával.
Tudok az akupunktúráról: tűket szúrnak bizonyos reflexpontokba. Tű... Irtózom tőle. Az akupunktúrás szúrás nem fáj, az összesből 2 tűt éreztem csak, hogy ott van. Amikor süniként nyugton kellett maradnom, na azzal több bajom volt. Eleve azt mondogattam magamban, hogy "hinned kell benne, hinned kell benne, ez az utolsó esélyed", másrészt viszont szörnyű, hogy fél óráig sem tudok nyugton lenni: dobolok az ujjaimmal, emelgetem a lábam, hát csak meg kell nézni, hogy nézek ki tűkkel- felemelem a kezem. Meg akarnék fordulni, hú, viszket az orrom, most meg fázik a lábam... Isten bizony olyan vagyok, mint a gyerekek...
Aztán M. meglepett vacsival, ő főzte, én tálaltam. Fullra öt csillagos éttermi.
Még nem tudom, hogyan, még nem tudom, mit, de valamit nagyon hamar jó volna kezdenem magammal elsősorban étkezés terén, mert hiába kívánom csak az édeset, nem élhetek nutellás kenyéren... De még mindig ez az, amit leginkább meg tudok enni...