Vannak az életben, a munkámban helyzetek, amikre nem tudok megoldást. Nincs módszerem, ötletem, hogyan kezeljem. Ma is adódott egy, már többedszer megismétlődő szitu, a végkifejlet eddig sem volt értelmes, ma viszont alulmúltam önmagam. Megálltam pár percre és átfuttattam az agyamon a mai és az eddigi ilyen történéseket. Azonnal megvolt a megoldás: mivel a helyzeten nem fogok tudni változtatni, egyetlen dolgot tehetek -hangozzék bármilyen elcsépeltnek is-: meg kell változtatnom a dologhoz való hozzáállásomat. Ez nem egyszerű. Mert alapból szív-ember vagyok, azaz azt teszem, amit a szívem súg. Vannak viszont szituációk, amikor tudom, hogy nem a szívemre, hanem az eszemre kell hallgatnom.
Volt az életemben egy olyan időszak, amikor iszonyatosan szerelmes voltam. Ez önmagában jó dolog, csakhogy olyas valakibe, akibe nem szabadott volna. Nagyon sok szempontból nem is szabadott volna belemennem abba a kapcsolatba, és az eszemmel ezt nagyon jól tudtam. De milyen a szerelem? ... És mi lett a vége? Húztam-halasztottam, csűrtem-csavartam, hatalmas harc dúlt a szívem és az eszem között, de aztán az eszemre hallgattam és döntöttem: kiléptem a kapcsolatból. Belehaltam? Igen. Szenvedtem? Rettenetesen. Megbántam? Nem. Életem egyetlen olyan döntése volt, amiben képes voltam az eszemre hallgatni. És a mai napig büszke vagyok ezért magamra.
A bejegyzés elején említett dologgal kapcsolatban is meghoztam a döntést: holnaptól máshogy állok a dologhoz. Fájni fog? Igen. Szenvedni fogok? Igen. Megéri majd? Tudom, hogy igen.
