December három. Ferenc napja. Gyerekkoromban ilyenkor szoktunk disznót vágni a nagyszüleimnél. Ferenc volt a nagypapám és az a keresztapám is. Összegyűlt a család, együtt voltak a nagyszülők, a szülők, keresztanyák és -apák, az unokatestvérek, és még élt dédapám is. Meghatározott, megszokott, jól bevált forgatókönyv szerint zajlott a disznóvágás. Kezdve a kupica pálinkával a hideg ellen. Unokaöcsém már egész kisgyermekként kint volt, fogta a disznó fülét vagy farkát, mi, lányok a szobában vártuk az első visítást, majd befogtuk a fülünket is, hogy ne halljuk szegény állat szenvedését. Nagypapám minden alkalommal felhozta az üstből a főtt disznófület vagy orrot, nevetett, elhúzta előttünk, majd beleharapott, mi pedig sikítva menekültünk. Annyian voltunk, hogy nem fértünk oda egyszerre a kihúzott asztalhoz, két részletben folyt az ebéd is, a vacsora is. A felnőtteknek ez rengeteg munka volt, de ahogy nekünk, gyerekeknek, úgy valahol nekik is ünnep is, hiszen hatalmas kincs, ha összegyűlhet a család, a rokonság. Ma már nincs velünk a dédapám, nagypapám és apu sem. És mások is hiányoznak a családi képekről.
December harmadika van. Már rég nem vágunk disznót. De szerencsés vagyok, mert azokkal lehettem és azokkal gyújthattam meg az első adventi gyertyát, akiket szeretek. Értünk és mindenkiért, aki már csak lélekben van velünk.
December harmadika van. Már rég nem vágunk disznót. De szerencsés vagyok, mert azokkal lehettem és azokkal gyújthattam meg az első adventi gyertyát, akiket szeretek. Értünk és mindenkiért, aki már csak lélekben van velünk.
