A kezem nem javul. Tegnap többször el is kékült. A kedvenc színem. ;) Olyan érzés, mintha a kéztőcsontjaim darabjaiba egy-egy éles tárgyat szúrtak volna, amik még mindig benne vannak. Nem panasz, tény: minden mozdulat fájdalmas. Mintha minden egyes alkalommal mozgatnák a csontokban a késeket. Hihetetlen, hogy mennyire feltűnő lesz ilyenkor a máskor semmiség, a máskor rutin mozdulat: egy ajtó kilincset lenyomni, elérni és felnyomni a villanykapcsolót, levenni valamit a polcról, felöltözni... Az autóvezetés a legnehezebb. Ha valaki mellettem ülne, azt hihetné, szinkron színész vagyok és a legújabb szerepeket gyakorlom. Mást sem hallani, mint a sziszegés különböző formáit, kungfu vagy karate filmek küzdő jeleneteinek a kiáltásait. A sebességváltás maximálisan minimalizálva, inkább 4-es fokozatban megyek végig, semmint felváltsak ötödikbe, hogy aztán emelkedőnél, kanyarnál megint vissza kelljen váltanom. Minden meggondolandó: hogy bekapcsolom-e az ablaktörlőt vagy a fűtést, hogy a nagyobb kanyarokban hogyan fogom tekerni a kormányt, hogy hallgatok-e rádiót... Mert a gombok-karok magasan vannak, ha lehet, a késeket sem mozgatom a csontjaimban. Ja, az arcomat is látni kéne, grimaszversenyt nyerhetnék. :D
Nem panaszkodom és nem harcolok mindez ellen. Történnek rossz dolgok, van, hogy fáj valami, hát legyen. Nem akarok azonnal tökéletesen jól lenni, nem törekszem arra, hogy mindenáron és rögtön megint minden békés legyen. Most ennek van az ideje, ám legyen.
A tegnap említett terézanyaság ellen egyféleképpen lehet tenni: ha az ember keményen a kezébe veszi a dolgokat. Tegnap a bugyrom maximlisan tele lett egy már három éve húzódó dologgal. A munkából nem is mentem haza, hanem egyből intézkedni. És lám, máról holnapra, pontosabban tegnapról mára el is intéztem. Végleg.
És igazából nem is a világ "negatív", "rossz" részével van a bajom, mert tudom, hogy erős vagyok, sok mindent (ki)bírok, tudom, hogy bármi jön, megoldom. Hanem azzal, hogy miért van ez így. Miért kell nekem mindig szerveznem, megoldanom, elrendeznem (...). Olyan jó lenne egy kicsit csak úgy lenni, akár gyengének lenni. Jó lenne, ha valami olykor könnyedébben megoldódna, ha nem mindenhova nekem kellene szaladni, intézni, bizonyítani, erősnek lenni. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, a húgom például jóval nagyobb adagot kapott a "negatív-rosszból" az élettől, mint én. Azért reménykedem benne, hogy mindkettőnk életében lesz még sok sokkal nyugodtabb időszak is.
