Ment a nap a maga útján. Abban a pillanatban, amikor megszólalt az ébresztő, tudtam, hogy ma lesz az évnyitó. Az első nap egy új iskolában, újra új munkahelyen. Ha jól számolom, a 11-en. A szívem a torkomban dobogott: még sosem beszéltem évnyitón, ma fogok. Már több száz gyereket tanítottam, mégis izgultam, hogy fogadnak majd.
Hűvös volt a reggel. Csak jöttem-mentem, nem jutottam egyről a kettőre. Szinte megbénított az izgalom.
"Csak a jelen pillanat a tiéd. Legyen az boldog vagy fájdalmas, élvezd, mert soha többé nem tér vissza."
Mély levegőket vettem, már szédültem, amikor eszembe jutottak a fenti sorok. A jelen pillanat. Igen: most itthon vagyok. Itthon. Minden csendes és nyugodt. Ne izgulj, ráérsz vele. A lakás minden pontján tudatosítottam magamban, hogy most hol vagyok, most mit csinálok éppen. És hogy minden rendben van és rendben is lesz. Arra figyeltem, amit éppen tettem. Még az odaúton, vezetés közben is figyelmeztettem magam: most itt vagyok, vezetek, szeretem.
A bejáratnál ez a kép fogadott:
Az épület már nem volt új számomra, csak a kidekorált ablakon keresztül beszűrődő barátságos, kellemesen meleg, simogató, az ablak színeitől színessé vált napfény.
Ideges voltam, kiszáradt a torkom, mosdóba kellett mennem, izzadt a tenyerem, majd' elájultam, ennek ellenére jól sikerült az évnyitó és az egész első nap. A kollegáim nagyon rendesek, a gyerekek pedig... Megismertem egy csipet csapatnyi kis csodát. És kaptam annyi őszinte kérdést, kíváncsiságot, ölelést, puszit, csillogó szemű várakozást, tündéri rajzokat, szép hangú éneklést, amit hazafelé alig tudtam begyömöszölni az autóba. Ez az óriási szeretetbuborék a lelkemben késő estére kipukkant, és könnycseppekként csordogált végig az arcomon.
Hiszem, hogy minden okkal történik. A jó is, a rossz is. Hiszem, hogy okkal kerültem ide is. És tudom, hogy az első lecke az lesz, hogy amellett, hogy tudok szeretet adni, megtanuljam elfogadni is.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha