Egy napló arra való, hogy leírjuk benne a napunkat: hogy telt, mi történt, mit éltünk át, mi az, amit fontosnak tartunk. A naplóírás talán sokaknak mást is jelent.
Az első naplómat egy nagypapámtól kapott, félbevágott, sárga spirálfüzetbe kezdtem vezetni. Talán 1983-at írtunk. Megvan a mai napig, mint az elmúlt harminc valahány év összes naplója. Egy meglehetősen nagy kartondoboz őrzi őket.
A virtuális naplómat, ezt a blogot 2012. júliusában kezdtem vezetni. Idén lesz öt éve. Repül az idő...
Naplót írni jó. Mindig is szerettem magát az írást, ahogy egy eszköz nyomot hagy a papíron, aztán hogy később újra el lehet olvasni. Szerettem fogalmazni, írásban kifejezni az érzéseimet, önmagam. És jókat nevetni egy-egy bénán sikerült bejegyzésen. Mert bizony akad, a mai napig, nem is egy. Viszont vannak olyan részek, amik -szerintem- nagyon jól sikerültek. Ezeket is jó visszaolvasni, ilyenkor elismerően bólintok magamnak és örülök, hogy habár kevés ilyen írás van, de legalább ezeknek van stílusa, füle-farka, mondanivalója.
Naplót írni azért is jó, mert ilyen sok év bejegyzéseiből szépen kirajzolódik az ember élete: a testi és a lelki sík is. Két-három éve elolvastam az összes hagyományos, kézzel, papír alapú naplóba írt irományomat. Volt, amikor nevettem, volt, hogy sírtam. A legtöbb dologra ma is pontosan emlékszem, akadnak azonban történések, amik teljesen kiestek az emlékezetemből és a bejegyzésem alapján sem tudok visszaemlékezni rá. Ami biztos: túl sok dologra emlékszem. Túl sok olyan információ van a fejemben, amire semmi szükség. Túl sok emléket megőriz az agyam. Egész kicsi gyerekkoromból konkrét történés, emlék, illat él bennem elevenen. Ha könyvet kellene írnom az életemről, nagyon részletesen meg tudnám tenni, sok-sok kötetnyi mű kerekedhetne belőle.
Ha pedig a mostani naplómba mindazt szeretném lejegyezni, ami történik, amit érzek, amit gondolok, irdatlan hosszú bejegyzések születnének. Manapság kicsit túlságosan is a "fejemben élek". Úgy kell elképzelni, mintha az agyam egy nagy könyvtár volna, poros, fából faragott polcai tele könyvként tárolt információval. De egy korábbi vihar összekuszálta a képet: sok könyv szétesett, a lapjait szerteszét hordta a szél, én pedig fel-alá rohangálok a teremben, igyekszem megkeresni az egy helyre tartozó lapokat és újra rendszerezni a köteteket. Miközben egyre az a gondolat férkőzik a könyvtár ablakain beszűrődő fénysávokba: talán érdemes lenne az értékes könyveket kiválogatni, leporolni a polcokat és helyet hagyni az új köteteknek.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
