Iszonyatosan hosszúnak tűnő hazautazás. De H. épségben elhozott, köszönöm.
A lelkem báli ruhába öltözött, a testem már régóta csak vízszintet és vizet kíván. Az idegrendszerem villogtatja a vészjelzést. Nem tudok gondolkodni, nem jutnak eszembe szavak, nem emlékszem arra, amint az imént hallottam, viszont hallom azt, ami el sem hangzott. A szívem erősen kalapál, az izmaim fáradtak. Vizelet szagot érzek mindenhol. Különféle gondolatok kavarognak a fejemben összefüggéstelenül. Jelenet a főiskolás évekből, az elmúlt két hétből, a gyerekkoromból. Hallom A. hangját, igyekszem nyitva tartani a szemeimet. Csak még egy kicsit. Hiszen itthon vagyok. A fáradtságtól még nem érzem, de tudom, hogy ez jó. Előttem az itthoni teendők listája, amit már kint összeírtam. Nem kevés. Nem akarok már ma nekilátni, de szegény virágok nem ittak két hete, az óraállásokat is le kellett fotóznom, mielőtt használtam a lakást, a csomagból elő kellett vennem papucsot, ezt-azt...
Mindig sok tervem van a hazaérkezés napjára (is), aztán a fizikai és mentális állapotom dönt a továbbiakról. De máma már nem hasad tovább.