Mondjuk ez a kép erre a két hétre kevésbé vonatkozik, mert két éjszaka kivételével nem kellett mennem A-hoz, viszont a bébifonon mindent hallok, azt is, ha felkel a szobavécére, ilyenkor fülelek az éjszaka közepén is, hogy szól-e, kell-e neki segítség. Sokan jól viselik a demencia velejáróit (legalábbis ezt mondják), nekem agyrém az állandó negativitás, az ordibálás, asztalcsapkodás, a percenkénti hangulatváltások, a sírás, a hiszti, a folyamatos káromkodás... Nehéz, hogy itt nincs alapja az értelemnek, nem lehet a kérdésekre érdemben válaszolni, nem mindig lehet az igazat megmondani (pl. amikor lefekvéskor ráadom a pelenkát, mindig elmondja, hogy ez fölösleges, mert ő még soha nem piszkította be az ágyat, ugye?), nehéz kezelni a szorongást, a depressziót, a képzelete szüleményeit, a téveszméit. Agyban fáradok el, de nagyon. Az első letelt hét után már nehezemre esik beszélni, el-elfelejtek dolgokat. Aztán az utolsó 1-2 napban újra erőre kapok, hiszen látszik az alagút vége, tudom, hogy pár nap és hazamegyek.
Holnap hazaút :)