Ez egy pici falu. Nagyon pici az egy utcájával. De bárhol dolgoztam eddig Ausztriában (ápolóként), mindenhol így teltek a séták.
- Kimehetsz fél órára.
Oké, akkor most 11 óra 8 van, 15 percig mehetek odafelé, 15 percem van vissza. Ha óra 8 van, akkor óra 23-ig megyek oda. Óra 38-ra kell visszaérnem.
És nézem az órát. Ez fél óránál is lehet ciki, mert néha elmerülök a gondolataimban és egyáltalán nem érzékelem az időt. Minél hosszabb ideig lehetek kint, annál jobban sikerül kikapcsolnom. Volt, hogy elnéztem az órát, volt, hogy nem néztem, így visszafelé igen csak össze kellett kapnom magam.
Előfordul, hogy a falu végén, ahol még fut a bicikliút, szeretnék tovább menni, de olyan jeges szél fúj, hogy kifagynak az ember szemei a helyükből. Ilyenkor megfordulok és maradok a házaktól széltől védettebb utcán. Ekkor akárhányszor a ház elé érek, megnézem az órát és újratervezek, még x percig mehetek el, x percem van visszaérni. Egy ekkorácska falucskában sokszor négy-ötször végigrohanok a(z egyetlen) utcán. Csak valami plecsni kellene, simán felcsaphatnék pandúrnak, csendőrnek, polgárőrnek vagy nevezzük bárminek.
Kint lenni jó. Nagyon. Még akkor is, ha az óra rabságában telik ez a kis szabadság.
Már csak 2 nap.
