Reggel lett megint. Jól aludtam, órára keltem, mert ma mindennel el kellett készülnöm, hiszen holnap hajnalban utazom Ausztriába dolgozni. Amint ez eszembe jutott, jött a nyugtalanság. Hiszen most nemcsak hogy új helyre megyek, amiről eleget tudok ahhoz, hogy ne legyek teljesen nyugodt, hanem még lesz a tárgyalás is 8-án, ez meg aztán még újdonságosabb. Koncentráltam az arborétumomra, a napfénytől aranyosan izzó, hulló-pörgő levelekre, a madárcsicsergésre, de nem tudtam kikapcsolni.
Nyugtattam magam azzal, hogy majd ez is elmúlik. Hogy ennek valami miatt most így kell történnie. Hogy biztosan oka van. Bementem a konyhába, néztem-szagoltam a csodás virágot, amit még M-tól kaptam. Aztán eszembe jutott: ma ezt is ki kell dobni...
Este van már. A csomag kész. Már csak azt kell eldöntenem, melyik cipőt húzzam. Hiszen hideg van már...
Este van és nem lettem nyugodtabb. A szívem talán azért nem ver már olyan hevesen, mert egész nap tettem-vettem, jöttem-mentem és fáradt vagyok.
Még reggel betettem a csomagba az idézést, és elolvastam újra. Megakadt a szemem az elején: hozzon magával "Lichtbildausweis"-ot. És ez nem a személyi igazolvány. Utánanéztem a neten: ezt nem tudom elintézni. Maximum majd kint, de ápolás közben nem tudom, hogy jutok be Hollabrunn-ba egy nemtudomholintézik hivatalba... És milyen lesz már kiérni az új helyre és rögtön azzal kezdeni a családnak, hogy sorry, 8-án nem érek rá ápolni, mert tárgyalásom van, önöknek pedig biztosítaniuk kell a részvételemet... És fogalmam nincs, egyáltalán hogy jutok majd el Korneuburgba, a bíróságra... Tudom: egészséges vagyok, semmi bajom, nincs okom panaszra. Az is tény, hogy erős vagyok, sok mindent elbírok, de a stressz mennyisége kezdi elérni a plafont. Mert ez az állandó csomagolás is nyűg, a hajnalban kibuszozások, a fogalmamsincsmivárrám helyzetek, a leszekaja, leszenet, leszefűtés, normálisleszeacsalád, leszlehetőségeméjjelaludni kérdések a fejemben folyamatosan. Csomagolás, takarítás, ügyintézés, kaja az útra, hivatalos iratok, kenyérsütés, pénzt tenni, melyik cipőt vigyem, innivaló az útra, laptop, telefon, töltők meglegyenek, ablakok csukva, víz főcsapokat elzárni, mindent kihúzni, szemetet levinni, ajtót bezárni, 3.30: indulás...
Ez most már jó ideje az utazás a nyúl üregében. Úgy érzem, egyre gyorsabb az iram, már sokszor szédülök, nem tudom, hol vagyok, felfelé vagy lefelé zuhanok-e. Nem kimondottan rosszul érzem magam, hanem inkább bizonytalan vagyok és néha félek. Miközben tudom, hogy minden vihar véget ér egyszer és aztán kisüt a nap. Tudom, hogy a szél nem fúj örökké. És azt is tudom, hogy a megoldás, az erő itt van bennem, csak bíznom kell magamban, bátornak lennem és megtennem a lépéseket. Először az elsőt. Aztán egy újabbat. És így tovább.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
