Kinézek a konyhaablakon. Nemrég fotóztam, hogy a fákon növekvő levelek kezdik elhúzni a lombfüggönyt. Mára behúzták a sötétítőt: minden zöld, minden él, nem is látszanak a szomszédos panelházak. A fű olyan gyorsan nő a háztömböt körülölelő parkban, hogy nem győzik kurtítani. Ez csak egy kis szelete a lakásból látható természetnek, de még ez is mutatja: minden változik.
És jönnek a jelek. A szél az életemben, ami néha csak fúj, máskor meg tombol, összekuszálva a fejemben a gondolatokat. Mostanában orkán erejű. A testem is jelez: hű tükre a lélek viharainak, aminek a súlya alatt nem akarok összeroskadni. Tudom, hogy sok minden nem jó így, ahogy van, ha homokba dugva a fejem nem lennék hajlandó tudomást venni róla, jön egy kis betegség, ha ez sem lenne elég, jön valami, ami szinte megbénít, amitől a napi létezés túléléssé válik, ami már nem csak suttogja, hogy irányt kell váltani, hanem minden másodpercben ordít velem: így ne tovább!
Nem tudom parancsszóra jobban szeretni és tisztelni magam. De minden arra mutat, hogy nem várhatok újra negyven évig, amíg ez sikerül. Márpedig ez az egyik kulcs.
Elkezdtem jobban odafigyelni arra, amit mások (család) mondanak rólam. És megfigyelni magam, "kívülről", hogy mennyire "ül" a dolog. Az egyik ilyen megállapítás az volt, hogy a munkában maximalista vagyok, 120%-ot beleadok, márpedig a 100 is bőven elég lenne. Kedden dolgoztam először a lábfájás miatti egy hét kihagyás után. És képtelen voltam a 120%-ra, "csak" a 100 ment. Érdekes módon elég volt. És semmivel nem éreztem magam rosszabbul, mint amikor nyomattam a 120-at. Ráadásul megettem mindkét csomagolt szendvicsemet, olyan két óránként kimentem két percre pihenni, a világ pedig nem dőlt össze. Sem a kinti, sem az enyém.
Hétfő (szabadnap):
(Mivel nem ketós az étkezésem, nem sorolom a reggelit, ebédet, vacsorát. Most ez van, eszem, ami van, amit kapok. majd ez is biztosan változni fog. A reggeli egyelőre minden napa szokásos: vajas-paprikás kenyér, keto kávé.)
Kedd (munkanap, 10-20)
Szerda (szabadnap):
Voltam ma állásinterjún. A jelenlegi munkahelyem mellett nyílik egy új hely hamarosan. Szintén felszolgálósdi, harmadával több pénzért nagyon hasonló munka, mint a mostani. csak itt lesznek paleo, glutén- és laktózmentes sütik is. Már nem izgulok állásinterjún, viszont felvennének állandóra, ha megfelelek a próbahónapon, ez pedig azt jelenti, hogy fel kell mondanom a jelenlegi helyen. Szóval lelkileg nekem ez elég megterhelő. Mert egy rossz szavam sem lehet a mostani helyre, főnökökre, munkatársakra. Egyedül a pénz... És az -ilyen csekély méreteket öltve- sajnos elég nagy úr...
Csütörtök (munka 10-20):
Talán ma volt az első nap, hogy úgy mentem be a munkahelyemre: olyan idő lesz, amilyen, és úgy lesz jó (eddig imádkoztam a rossz időért, hogy ne legyenek túl sokan); mindegy, mennyien lesznek, én csak csinálom a dolgomat; elég lesz a 100%... Azért volt forgalom (M. bejött délután egy kávéra, de alig tudtunk pár szót váltani, azt is részletekben), de sikerült jól követnem, a rendelésfelvételt még jobban szerettem, mint eddig, sőt az egész műszak nagyon jó volt. (A lábam nagyon szépen javul, full adag fájdalomcsillapítóval ma már tűrhető volt a munka ezen része is, persze estére nagyon elfárad, de hát ez természetes.) A kollegák továbbra is nagyon rendesek, minden kérdésemre türelmesen válaszolnak (mindent szeretnék megtanulni, mindig figyelem, mit hogyan készítenek és ha van rá lehetőség, kérdezek is, ma a sörcsapolásra mentem rá), mondanak apróságokat, amiket jó tudni vagy amikre érdemes odafigyelni.
Bezárt az Irish Pub, ahova a fiúkkal szoktunk járni és ahol mindig teát szoktam inni a mosolyos bögréből. Ma beült hozzánk F., aki ott volt felszolgáló. "Fordult a kocka?"- kérdezte mosolyogva, mert most ő volt a vendég és én a felszolgáló.
Csomagot kaptam, M. küldte, tele élelmiszerrel.
Komolyan nagyon meghatódtam, sokféle érzés gomolyog bennem, a végére odagondolom pontként, hogy Magyarország, én így szeretlek.
A múltkori blogolvasói felajánlásokat elfogadtam. Itt is, még egyszer köszönöm. Azóta is sokan jeleztétek, hogy szívesen segítenétek élelmiszerrel, pénzzel. Nagyon jólesik, jól is jönne, de egyelőre nem fogadom el. Azért, mert nem "lényegi" megoldás. Úgy kell szerveznem az életemet, hogy jusson élelmiszerre is. Ha nem jön össze itthon, akkor ott van még mindig a külföldi munka lehetősége. És közben még mindig keresgélhetek itthon, esetleg nem csak Mohácsban-Baranyában gondolkodva.
És most alvás, holnap nagyon hosszú napom lesz 10-től hajnali 2-ig pár óra pihivel a közepén...