Tegnap elfutottam arra, ahol az egész kezdődött. Ahol még kövéren elhatároztam, hogy lefogyok. És hogy futni fogok. Sok éve történt, mégis emlékszem. Elevenen él bennem az a lány, aki felvette a tornázósnak kinevezett ruháját és elindult megváltani a világot: futni.
Azon az első futáson nem értem el a szomszéd házig és meg kellett állnom, nem kaptam levegőt. Sétáltam, majd újra futás. Öt lépés után megint állj: nem bírtam. A harmadik próbálkozás után sírva fakadtam. Hogy juthattam el idáig?! Miért zabálok harminc iksz éve folyamatosan? Jézusom, hát már futni sem tudok! Szégyelltem magam és nem értettem, miért hagytam el ennyire magam az évek során. Tegnap elfutottam arra, láttam magam előtt azt a lányt, aki elsírta magát. Azt a lányt, aki azonban másnap is nekiindult. És harmadnap is. Aki mögött kanyargós út áll, de kitartó volt, nem adta fel, ment előre napfényben és viharokban és a héten elhatározta: lefut 2016-ban 2016 km-t. Mert már nem kövér. Már nem gyenge. Már szeret futni, az egyik hobbija lett. Büszke vagyok arra a lányra. Büszke vagyok magamra, amiért megtettem ezt az utat, amiért ma itt tartok.
Szóval elhatároztam: futok. Sokat. Összeszámoltam az első három havi aktivitásomat:
Aztán azt, hogy mennyi van még vissza a célig:
Kiszámoltam a napi km-szükségletet és átállítottam a telóm "health" programját erre. És elkezdtem tudatosan futni. Azaz a lehető legtöbbet. Miközben arra nagyon figyelek, hogy vigyázzak magamra. Az egészségem a legfontosabb.
(A számokkal hadilábon állok, egyszer leülök nyugodtan és számolgatok.)
Örülök, hogy belekezdtem. Bármeddig jutok is, csak nyerhetek vele. Mert azt csinálom, amit szeretek.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
