Voltak álmaim. Például nyolcadik után szakácsnak akartam tanulni. Nem engedték. Én pedig hagytam. Amikor felnőttként nem éreztem jól magam a megnyúlt és zsíros bőrömben, elhatároztam, hogy lefogyok. Mindenki tiltakozott. De ezt már nem hagytam. Máshogy kezdtem enni. Senkinek nem tetszett. Évek kellettek hozzá, de sikerült elérnem: nem piszkálnak már emiatt. Futni kezdtem. Még túlsúlyosan. Senki nem hitt bennem, mindenki ellenezte, hiszen én úgysem bírom, csak egy fellángolás lesz, nincs is normális futócuccom, biztosan beteg leszek. Az elején tényleg nem bírtam. De csináltam. Aztán asztmás lettem, de tovább csináltam. Estem egyszer egy akkorát, hogy utána vagy két évig nem mertem futni, de aztán újra elkezdtem és teszem azóta is. Ugyanabban a szerelésben. A futócipőm rongyosodik, de még használható. Van egy aldis futónadrágom, 38-as, mint ahogy a futópulcsim is. Lifeg, leesik rólam, de nekem tökéletes. A sapim nem futósapi, csak egy tíz éves aldis kiárusításon vett fejfedő, ami nekem nagyon jól bevált futáshoz. Nem hiszem, hogy a mozgás, a futás az anyagiakon múlik vagy a legtrendibb futószerelésen. A futócipő jó dolog, amatőr szinten évekig megfelelő. Ami nekem fontos a futáshoz, az a sport melltartó. (Mert szerencsére a fogyással nem tűntek el a melleim.) De az is ezer éves, egy van, tökéletesen elegendő. Ha futok, szabad vagyok. Látni, ahogy szalad mellettem a táj, filmként nézni a futás közben körülöttem zajló eseményeket érdekes és nagyszerű. Érezni, ahogy visz a lábam, érezni, hogy milyen jól dolgozik a szívem, a tüdőm, hogy egészséges vagyok, hogy képes vagyok használni a testem, hogy lehetőségem van a futásra, az valami csodálatos dolog. Szerintem ez ajándék. Hálás vagyok érte.
