Az átlagembert teljesen leköti a test és annak működése, a teljesítménye, a kinézete, valamint a túlélése. Az átlagos elmét körülzárja egy egész seregnyi aggodalom; ostromolja a betegségektől, a szenvedéstől, a kórságoktól és a haláltól való félelem; ezért az elme rendkívül változatos módokon lát hozzá a test védelmezéséhez. Túlságosan nagy gondot fordítunk az étrendünkre, a testsúlyunkra, a testedzésre, valamint az egészséges környezet megteremtésére. Ekkora belső feszültséggel az átlagember a nap végére gyakran áldozatnak érzi magát: kimerült, üres és elcsigázott.
Az egyik következménye annak, ha túl sokat foglalkozunk a testtel, az, hogy feszélyezetté válunk. A tudatmezőben a test jelenléte feltűnő, mi pedig mentálisan rögzülünk a test cselekedeteire, a hollétére, a mozdulataira, a túlélésére, valamint arra, hogy mások a megjelenésével és a viselkedésével együtt hogyan viszonyulnak hozzá, és méltányolják-e.
Ezek mögött az aggodalmak mögött egy tudattalan azonosítás áll: "Én a test vagyok." Ez egy nagyon korlátozott tudatszint. A spirituális világ tulajdonképpen ezt hívja úgy, hogy "tudattalannak lenni". Mivel ez egy hamis azonosulás, ami a jellegzetesen beszűkült tudatosság következménye, a szenellenzős viselkedéshez hasonlítható. Olyan, mintha egy pattanás lenne az orrunkon, mi pedig azt gondolnánk, hogy az egész világ e pattanás körül forog, és 24 órán át ez lenne a legfeltűnőbb dolog az elménkben.
Vedd észre, mennyi energiát emészt fel, ha állandóan a testtel foglalkozol. Elménket számtalan, a testtel kapcsolatos hitrendszerrel programozzák megállás nélkül: arra, hogy mire van szüksége, mi tesz jót neki, és hogy mennyire sok gyenge pontja van. Ez mindenféle egészségmegőrző intézkedéshez vezet, beleértve az egészséges táplálkozási hóbortokat, a termékcímkék állandó fürkészését, a potenciálisan mérgező összetevők felkutatását, továbbá erősíti a félelmet a dohányfüsttől, a portól, a pollenektől és az összes környezetszennyezőnek ítélt dologtól. Mi pedig megszállottan igyekszünk a legkülönfélébb intézkedésekkel ellensúlyozni mindezeket a "veszélyforrásokat".
Ahogy azt a fentiekből láthatjuk, ezek a sebezhetőségek, illetve gyenge pontok egész egyszerűen az elme termékei, a test pedig reagál arra, amit az elmében tartunk. Ezt már korábban, a többszemélyűség kapcsán bemutattuk, amikor is a test minden pillanatban azt fejezi ki, amit az adott személyiség és elme igaznak vél.
Amint elkezdjük elengedni ezeket a félelmeket, érvényteleníteni a hitrendszereinket, és megerősítjük magunkban azt, hogy igaz, valódi Énünk végtelen, és semmilyen korlátozásnak sincs alávetve, az egészség, a jólét és az életadó energia egy magasabb állapotába lépünk. Érdemes kijelenteni magunkban: "Végtelen lény vagyok, és nem vagyok a ... hatásának alárendelve." Az üres helyre beilleszthetjük azt a betegséget vagy anyagot, amivel kapcsolatban az elme úgy lett programozva, hogy potenciális veszélyt lásson benne.
Miután a testi félelmek, aggodalmak és hitrendszerek kifogyhatatlan választékát elengedtük, a fizikai betegségek is elkezdenek automatikusan meggyógyulni. Elevenebbnek és szabadabbnak érezzük magunkat. A teljes önátadás állapotában a testet alig észleljük. A figyelmünk perifériájára szorul, és nem foglalkozunk vele túlzottan. Könnyedén, zökkenőmentesen működik, és nagyon kevés odafigyelést igényel.
Aki teljesen átadta magát, az bármit ehet, bárhová mehet, és többé nincs kitéve semmilyen félelemnek, amit a káros anyagok, a szennyeződések, a huzat, a bacilusok, az elektromágneses rezgések, a szőnyeg, a füst, a por, az állatszőr, a mérges szömörce, a pollenek vagy az ételszínezék keltenek. A testünkről alkotott elképzelésünk megváltozik, és inkább bábunak vagy házi kedvencnek tűnik. Az észlelés áthelyeződik arról, hogy "én VAGYOK a test", arra, hogy "van EGY TESTEM".
Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a test egyáltalán nem tapasztalja meg magát. Ellenkezőleg, az elme az, ami a testet megtapasztalja. Az elme nélkül képtelenség volna észlelni a testet. A kar nem tudja megtapasztalni kar mivoltát. Éppen ez az anesztézia alapja. Ha az elme alszik, a test sem érzékel. Lassacskán ráébredünk, hogy a testnek tulajdonképpen nincsenek is érzetei; csakis az elme képes erre.
Ez egy nagyon fontos tudati változás, mivel most már nem a test és annak védelmezése a legfőbb gondunk, hiszen a figyelem középpontjába az elme kerül, ahol a nagyobb erő lakozik. Amint megváltoztatjuk gondolatainkat, az érzéseinket és az észlelésünket, észrevesszük, hogy azokat a test is követi. Felismerjük, hogy az emberek egyáltalán nem a testünkre reagálnak, hanem a belső hozzáállásunkra, az energiánkra és a tudati szintünkre.
Egy nap elkezdjük megérteni, hogy a világon mindenki és minden a tudatszintünkre, a szándékainkra és az irántuk érzett érzéseinkre reagál. Megértjük az olyan szent életű emberek vonzerejét, mint amilyen Teréz anya, a Dalai Láma vagy Mahátma Gandhi. Láthatjuk, hogy nem a fizikai megjelenésükért szerették őket, hanem a belőlük áradó szeretet és béke ragyogásáért. Ha a figyelem középpontját a fizikai szintről áthelyezzük a tudatszintre, az gyors eredményekkel jár.
A negatív érzések és attitűdök állhatatos feladása azt jelenti, hogy a hozzájuk társított bűntudatot ugyancsak következetesen elengedjük. Az a tudat, amelyik nincs tele bűntudattal, a betegségeket sem vonzza többé. A tudattalanban a bűntudat fájdalommal és szenvedéssel járó büntetést vagy betegséget követel meg, mivel ez az elme leggyakoribb önmegtorlásra használt eszköze. Ez az önmagunkra irányított retorzió felveheti a baleset, a meghűlés, az influenza, a köszvény és bármely egyéb olyan betegség formáját, anelyet az elme kitalál. Ezek a megbetegedések a televízió és a médianyilvánosság következtében járványszerűvé is válhatnak. Amikor egy ismert személy a súlyos betegségéről nyilvánosan beszámol, akkor e betegségnek hirtelen megnő a gyakorisága. A tudattalan megragad egy betegséget, és arra használja, hogy kiegyenlítse a számlát.
A belső bűntudat következetes elengedésével egyre kevesebb kiegyenlítendő számla lesz. Következésképpen az, aki megszabadult a negativitástól és a bűntudattól, általában megszabadul a betegségektől és a szenvedéstől is.
A gyógyulás még olyan drámai is lehet, mint annak a magazintulajdonosnak az esetében, aki gyógyíthatatlan, előrehaladott szklerózis multiplexben szenvedett. A szakorvosok minden tőlük telhetőt megtettek, de végső stádiumú, reménytelen eset lévén, feladták. Ezen a ponton ismerkedett meg egy a bűntudat elengedését célzó technikával, A CSODÁK TANÍTÁSÁVAL. Az otthon végezhető kurzus folyamán, amely egy-egy rövid leckén való szemlélődésből áll az év 365 napján, a megbocsátás mechanizmusán keresztü valamennyi bűntudatát és neheztelését elkezdte felszámolni. A folytonos megbocsátással és a negatív érzések felszámolásával belső bűntudatát is elengedte, és a betegség magától meggyógyult. E sorok írásakor évek óta felépülten, kicsattanó egészségnek örvendve, boldogan éli az életét.
Az egészség és a jó közérzet tehát többnyire a bűntudat és az egyéb negatív érzések elengedésével, továbbá az egészség és a jó közérzet pozitív állapotaival szemben érzett ellenállás feladásának az automatikus következménye. Az önátadás mechanizmusán keresztül betegségek egész tárházát lehet jóllétté változtatni.
- Dr. David R. Hawkins