Fent maradok, 7-kor amúgy is kezdés. Vagy mégsem?
Hét napot dolgoztam végig, hét napért kapom a béremet. Ez a nyolcadik nap. Tehát nem vagyok szolgálatban. Tudtam ezt tegnap is. De azt is tudtam, felkelek hajnalban és teszem a -már nem hivatalos- dolgom. Mert így döntöttem.
Reggel 6. L. hív.
Lemegyek. Kiengedem a fia kutyáját.
Felmegyek.
Pakolok.
Biztonsági sms az utaztatás főnökének: legyen kedves dobja át üzenetben a busz érkezés időpontját. "9-kor ott van!". Szuper.
Fél 7. Melltartó, alsónemű után húzom a harisnyámat. Egyszer csak egy munkás jön fel a létrán. Felér. "Jó reggelt."- mondom. "Jó reggelt."- köszön vissza. Vagyok olyan fáradt, hogy nem zavartatom magam. Mivel ő sem, öltözés tovább.
Szokásos reggeli rutin L-val. Épp jó kedve van, nevet, kérdez. Vele nevetek, válaszolok.
Készítem L-nak a reggelit. Aztán magamnak. O. csak mereszti a szemeit, de nem szól. Bepakolom a három maradék szelet saját kenyerembe az utolsó, még nem lejárt szavidejű sonkát és sajtot. Majd leülök L-hoz és némán eszünk. O. a kukához megy, kiveszi a sonka és a sajt üres zacskóját. Áll, néz, de nem szól. Az járhat a fejében, hogy ez nekem ma már nem jár. De nem szól. Leül a fotelba és onnan nézi a szendvicseimet...
Visszaszámolok. Ha ennek a képességnek eddig nem lettem volna birtokában, a héten, de különösen ezen az utolsó reggelen akkor is mester fokon elsajátítottam volna. Órák, percek, másodpercek. Múlnak, telnek, de valahogy lassított felvételnek tűnik minden.
Nyugodt vagyok. Mert egyetlen cél lebeg a szemem előtt: el innen, csak el. Még 1 óra 4 perc 3 másodperc...
Hivatalos dolgok elintézve, papírok aláírva. 57 perc 9 másodperc...
Telefon a buszról: 8.40-re legyek kint. Még 12 perc. Fogom a motyómat, kihordom az utcára. Búcsú O-tól és L-tól. Az útra se egy falat kenyeret, se egy kis flaska vizet nem kapok. Előre sejtettem, így már tegnap tettem a szatyromba egy kis üveg vizet és egy kis zacsi mogyorót.
Busz pontosan érkezik. Megáll. P. a sofőr, akivel Knittlefeldbe is jártam.
- Csak az új ápolót hoztam, de nem velem jösz haza.
- (Jó vicc-gondolom.)
Közben megérkezik S. is a bécsi ügynökségtől.
Az új ápoló kiszáll. Bemutatkozunk. Már szállnék fel a buszra nagyon.
- Nem velem jösz haza -P.- és most be kell tanítanod az új áplolót, itt ez a szokás.
- Nem -én-.
- Ne hülyéskedj -P.- ennél az ügynökségnél tényleg így kell!
- Komolyan mindazt el kell mondanom, amit nekem is elmondtak, amikor ide kerültem? Hát rendben. (Németre váltva, hogy S. is értse, aki fülét-farkát behúzva áll mellettem.) A néni az ápolt, nehéz eset, teljesen demens. A férje is itt lakik, mindenben segíteni fog. Sok sikert, türelmet és kitartást! (S-hoz fordulva:) Rendben van így?
- Igen, igen -S.-.
S. és az új hölgy el.
- Szóval nem velem jösz haza -P.-.
- Volt már a szemed alatt kék folt mostanában -én-?
- Nem vicc, nem vagy rajta az utaslistán.
- A sípcsontod volt már rúgástól eltörve?
- Nem hiszed el?
- Nem.
- Idehozzam az utaslistát?
- Igen.
Nem vagyok rajta. Nem igazán érdekel, tudom, hogy be fogok szállni a buszba.
- Sms-ben elkértem F-től az indulás időpontját. Itt van, 9 óra -mutatom a telón-, ez te vagy.
- De hát én még nem haza megyek, ez volt az első hely, még öt embert kirakok, megyünk egészen fel a cseh határhoz is!
- Engem nem érdekel, csak induljunk már.
- Értsd meg, ezt így nem lehet. Várj!
Telefon a másik sofőrnek. Igen, az ő listáján vagyok, 11-re ér ide. Ekkor nem egészen 9.
- Nem hagylak itt az utcán az esőben -P-.
Még pár telefon. Csűrés-csavarás, kivirc-kavarc.
- Jó, elviszlek. De írj egy sms-t F-nek, hogy S-nál átadtad a munkát, velem jösz és minden hivatalos dolog elintézve.
Megteszem. Buszba be. Minden utas idegen, de kollegák vagyunk, 10 percig beszélgetünk. Ekkor érünk az első helyre. Megürül az anyósülés. Odaköltözöm. Becsukom a szemem. És alszom a határig...
Haladunk. Beszélgetünk. Bábolna. Meki. Pisi. Kézmosáskor megszólal a telefonom. P. az, a sofőr:
- Melyik is a csomagod? Át kell szállnod.
(Szóval még mindig nincs vége a kavarcnak - gondolom.)
Csomagpakolás, átszállás H-hez. Szerencsére itt is üres a jobb első ülés. Ő az a sofőr, aki egy hete kivitt. Indulás. Újabb busznyi új arc. Beszélgetünk. H-kel, aki ismeri a teljes sztorimat, még a stájert is, megbeszéljük a dolgot. Nekem nehéz, mert annyira fáradt vagyok, hogy már nem tudok fogalmazni, beszélni is alig, csak ásítozom, ásítozom, ásítozom.
Alagutak.
Fél 5: sweet home. Ragyogóan tiszta lakás. Tiszta vécé. Nem ragad az asztal, a konyhapult. Szagtalan a hűtő. Otthon. Saját fürdő. Boldogság.
Telefonok. M. átjön, bablevest hoz. Annyit, hogy holnapra is maradjon, hogy ne kelljen főznöm. Újabb telefonok. Lassan elmegy a hangom. Nincs erőm semmihez. Ágy. Még hallom a fülemben a bébifont, cikáznak a gondolatok, az élmények, az események. Egyre lassabban. Elalszom.