Annyira félni, hogy meg se próbáld - ez az igazi veszteség. Elmondhatom, hogy sok hibát követtem el, de nem sajnálok semmit. Mert legalább nem azzal töltöttem az életem, hogy a pályán kívül álltam, és azon töprengtem, vajon milyen lehet az élet...
Sarah Dessen
Nem mondanám unalmasnak életem eddigi negyvenegy évét. Az elején átlagosnak tűnt, de én nem láttam annak. Mert annyi problémám volt, annyi gondot kreáltam magamnak, amivel egészen különlegesnek éreztem magam: különlegesen szerencsétlennek. Mindenki más szebb volt, okosabb; mindenkinek szuperebb családja volt, szebb ruhái, közelebb lakó nagymamája. Mindenki jobban tanult, mindenki mindent könnyebben viselt. Én voltam a legengedetlenebb, a legbutább, a legcsúnyább, a legkövérebb, a legtöbbet szenvedő. Ilyennek láttam magam.
Nem mondanám unalmasnak életem legutóbbi másfél-két évét sem. Mert nem volt az. Az addig bennem dolgozó mega dózisú negatívság és a háttérben csendben, szerényen, alig észrevehetően meghúzódó reményteliség komoly harcot vívtak egymással. Látszólag az első nyert. De legalábbis határozottan foglalta el lelkem térképének egyre nagyobb hányadát. Csakhogy Szent Ivánnál egy angyali sereg egyszerűen a mosolyával elfújta ezt a harcot és egyértelműen kinyilvánította: itt az ideje annak, hogy békét kössek magammal.
Addig a félelem az életem része volt. Magam voltam a megtestesült félelem. Féltem mindentől: hogy nem vagyok elég jó, hogy engem nem lehet szeretni, nem vagyok elég szép, elég okos... Ha valami jó, pozitív dolog történt, nem hittem el. Mert hát én nem vagyok olyan, akivel bármi jó, szép, kellemes megtörténhet. Őrült mókuskerék volt ez. Éreztem, hogy keresnem kell a kijáratot, hogy legalább lassítanom kell a kerék pörgésén, de magamtól valahogy nem hittem benne, hogy ez sikerülhet. A siker lehetőségétől is féltem.
Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.
Marilyn Monroe
Az a bizonyos harc utáni angyali kinyilvánítás, miszerint békét kell kössek önmagammal, az a végső szó volt. Tudtam, éreztem, hogy ha akkor nem indulok el egy totálisan más irányba, akkor nem lesz holnap. Akkor vége. Feladom és eltűnök ebből az ajándékba kapott testből és földi létből. Először harcoltam, megpróbáltam elfogadni a régi önmagam, miközben tudtam: ez sehova nem vezet. Megnyílt a föld és beszáguldottam a pokol kapuján, speciális gravitációja húzott, egyre csak szippantott lefelé őrült tempójában és nem volt megállás. Amikor a bugyor legaljának mély ingoványa is teljesen ellepett, utolsó esélyként Dr S. segítő kezét fogtam meg, aki legelső lépésként nemhogy húzott volna kifelé, hanem teljes erőből lenyomott oda, ahonnan már nincs lejjebb. Pontosan ez volt az, amire szükségem volt. A tüdőm oxigénért kiáltozott már, hát vettem egy nagy levegőt, elrugaszkodtam a mélyből és lassan, de biztosan kiemeltem a fejemet a mocsárból.
Nem evezek az árral szemben. Mert nincs sok értelme. És érdekes módon azóta megtörténnek a dolgok. Főként a jók. Nem harcolok. Semmi értelme. Már nem akarok meggyőzni, rábeszélni, "megtéríteni", tanácsot adni (kivéve, ha kérik), megváltoztatni; nem akarok bizonyítani, még magamnak sem. Hosszú, nagyon hosszú és kegyetlenül fájdalmas út vezetett el idáig, amíg felismertem, hogy nem kell megfelelnem senkinek. Hogy egyedül az a fontos, hogy magamban hogyan rendezem el a dolgaimat. Hogy nem lehet senkit megmenteni, a saját félelmek feloldása mindenkinek a saját felismerése és útja. Ma már inkább hallgatok. Meghallgatok. Ítélkezés nélkül. És sokszor belső kuncogással. Mert sok emberben magamat látom és így azt is, hogy ott van a lehetőség a máshogy gondolkodásra, a változtatásra, csak annyira beleragadtak a saját harcukba, annyira keményen eveznek a folyón a sodrással szemben, hogy nem is veszik észre, ahogy anno én sem tettem, hogy attól, hogy ez a "szokás", attól, hogy így látták a szüleiktől, a nagyszüleiktől, még nem nyert értelmet. Annyi a titok, hogy el kell engedni az evezőt.
Tovább szőve a gondolatot: pontosan ott vagyok, ahol lennem kell.
Örülök, hogy itt tartok, ahol. Sok munkám van még magamon, de -mivel már jó az irány- ez szinte magától jön. És vele együtt az "eredmények" is. A nyugalom, a tökéletes, mély alvás, a pozitív történések az életemben. Hogy tökéletes-e az életem? Két válaszom van: fogalmam sincs és igen. Szerény véleményem szerint nincs olyan, hogy tökéletes. Avagy minden úgy tökéletes, ahogy van. Ha nem lenne még dolgom a földi létben, valószínű, hogy már nem lennék itt. De itt vagyok és ez jó.
2015. szeptember 27-én felmondtam a munkahelyemen. Volt előtte két-három nap, amíg a torkomban dobogott a szívem, amíg döntéshelyzetben voltam, amikor nem értettem, miért történik mindez, amikor mérlegeltem. Aztán feltettem a kérdést: maradni akarsz?, így akarod érezni magad?, ez az egyetlen lehetőséged van?. A válasz határozott nem volt. És vasárnap este teljes lelki nyugalomban közöltem a hírt a munkaadómmal. Hétfőn, amikor hazaértem, akkor pedig az itthoni főnökömmel. És jeleztem az igényemet egy másik munkára. És vártam, miközben éltem az életemet. Tíz nap múlva jött is a telefon az új lehetőséggel. Semmit nem tudtam az új helyről, csak annyit: úgy néz ki, 9-én, pénteken indulás. Szemernyi kétségem sem volt a felmondás helyességét illetően. A legkisebb kétely sem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy a két hetes pihenőm után meglesz az új munka. Már előre hálás voltam a következő helyért. Volt bennem kis izgalom, idegesség, de nem vittem túlzásba. Hiszen hamarosan úgyis minden kiderül.
Az, hogy "vagyok, ahol vagyok és ez így van jól", nem azt jelenti, hogy nem érdekelt, milyen helyre kerülök. Ha az ember csak álmodozik valamiről, de nem tesz érte semmit, abból általában megmaradnak a rózsaszín álomképek. Az utazás előtti nap, azaz ma fogtam a telefont és felhívtam F-t, az itthoni "főnökömet". Volt is új infója számomra, még ha minimális is. Szóval: ez egy teljesen új hely, még sosem lakott náluk ápoló, én leszek az első. Egy néni lesz az ápolt, de van bácsi is. Elvileg enyém a felső szint. A helyszín Bécs. F. nagy franc(i), három éve is Bécsbe indultam, aztán Knittelfeldben kötöttem ki :) Mégis megnyugtató, hogy megtettem mindent azért, hogy megtudjam, hova kerülök. És megnyugtató, hogy -még ha fejre is állnék, akkor is csak- ennyi az infó. Pont. A többi holnap kiderül :)
Megtalálsz a Facebookon is:
Boszorkánykonyha
