Az addigi megszokottal ellentétben nem voltam képes minden nap írni magamról. Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...
Egy dunai séta alatt arra gondoltam, mennyire szeretem Mohácsot. Csodaszép város, zöld, rengeteg parkkal, fűvel, fákkal, virágokkal. Gondozott. Tiszta. Fejlődő. Keresztül-kasul bárhova el lehet jutni bicikliúton kerékpárral. Ingyenes mindenhol a parkolás. Jó éttermek vannak. A sétálóutca maga egy mediterrán mese a rengeteg kávézóval, kis boltokkal. Nem túl nagy, nem túl kicsi település. Élhető. A piaca lenyűgöző. Közel van Pécs, Szekszárd. És Horvátország egy ugrás. Itt folyik a Duna. Igen, bele lehet szeretni. A kékségébe, a sárgaságába, az illatába. A partján csodaszép sétány, kiváló futó útvonal. Van háziorvosom, pulmonológusom, szuper autószerelőm (aki azonnal kicseréli az izzót, várnom sem kell), találtam masszőrt, jó fodrászt... Van sok jó ismerős, az emberek többsége kedves…
Szerettem nagyon Mohácsot. Otthon éreztem magam itt. Csak elvesztem magamban. Millió gondolat járt a fejemben, és sok nagyon kemény lelki napom volt. Ilyenkor általában bámultam ki a fejemből vagy bőgtem. Rengeteg dolog miatt. Bár nem akartam, azt hiszem, sajnáltam és sajnáltattam magam. Úgy éreztem, a lábam alatti talaj helyén egy hatalmas lyuk tátong. Szerettem Mohácsot, mégis gondolkodtam egy esetleges költözésen. Oda, ahol van biztos pont, ahol legalább így az "új utam" elején konkrét segítséget kaphatok. Nem virtuálisat. A lakás adott lenne, Budapesten, a környéket ismerem. De ha csak a város nevére gondoltam, kirázott a hideg...
Sok dologról gondoltam már életem során, hogy na, ez vagy az irtó kemény volt, hogy kegyetlenül nehéz volt egy-két szituáció és nagy bátorság, erő kellett hozzá, hogy túléljem, hogy túl legyek rajta. Most minden múlt béli ilyen bágátellnek tűnt. Ekkor úgy gondoltam, ha ebből a helyzetből ép ésszel kikecmergek egyszer, az maga lesz a megtestesült csoda...
Feldúlt az újabb költözés gondolata. Hiszen ez az albérlet már vagy a tizenötödik lakhelyem volt és csak pár hónapja történt, hogy ide cuccoltam.
(...)
