(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)
(13. rész itt)
(14. rész itt)
(15. rész itt)
(16. rész itt)
Ezer kérdésem volt. Évek óta kutattam a válaszok után, egyre kétségbeesettebben kerestem azokat a személyeket, akik válaszolhatnának rájuk. Dr S. a kérdéseimre mindig újabb kérdést tett fel, amikre nekem kellett -volna- megtalálnom a válaszokat.
Áprilist írtunk már, amikor már sokkal jobban voltam. Voltak még kérdéseim, de ezekre hirtelen maguktól kezdtek jönni a válaszok. Ahogy már nem csak befelé éltem, amikor már nem csak az előre leírt napi rutinok és tervek szerint teltek a napjaim, mintha csoda történt volna: nem kellett az érzéseket, az élményeket keresnem, jöttek maguktól.
Így történt, hogy egy reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy nem tudom, miért vágyom olyan nagyon arra, hogy mások szeressenek. De el is röppent ez a gondolat. A nap folyamán éppen takarítottam, a porszívózás után felmostam a teraszon, mosolyogtam, mert örültem, hogy ilyen szuper kis teraszom van, hogy van, örültem, hogy megint szép tiszta lesz. És ekkor a semmiből előkerült egy gondolat –mintegy a reggeli folytatásaként-: Azért vágyom annyira mások szeretetére, mert én magam nem tudom szeretni saját magamat. De ez is ahogy jött, úgy ment is. Vacsora közben az elmém feltette magának a kérdést: Hogyan szeressem önmagam? De nem foglalkoztam a válasz keresésével. Estére járt már. Alváshoz készülődtem. Mosolyogva ágyaztam meg és –ahogy mostanában mindig- hálát adtam a kényelmes paplanomért, a párnáért, az ágyért, hogy biztonságban, teli hassal alhatok… E ténykedés közben bevillant: Úgy kell szeretned magad, ahogy másokat szeretsz. Légy kedves magaddal, hordozd magad a tenyereden, légy bátorító, óvó, védő, megnyugtató, segítőkész, türelmes; légy a legjobb barátod! Ez a gondolat nem illant el. Újra megerősített abban, hogy a kulcs önmagamhoz én magam vagyok. Hiába vártam a választ másoktól, ha mindvégig bennem volt a megoldás. Néhány hónapja még nem hittem, hogy létezik válasz. Akkor még nagyon mélyen tapostam a mocsaramban. Nem tudtam bízni, nem tudtam érezni...
Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...
(...)
