(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
Nehezen teltek a napok
Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a
fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem
tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a
magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral,
minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról,
kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is
nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk.
Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam
még bonyolítani a dolgot.
.jpg)
Ahogy
ősszel egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák, bennem úgy csökkent
az elviselhető napok száma és nőtt a lelkemben a sötétség. Az október
határozott lejtőnek bizonyult. Dr S. kérdései is egyre fájóbb pontjaimon
érintettek, olyan dolgok is szóba kerültek, amiket mélyen eltemettem magamban,
olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből. Csak ültem ott a
teremben. Valahol éreztem, hogy most fel kell adnom és el kell engednem ezt az
egész végeláthatatlan harcot, mert elfáradtam. Fel kell adnom, hogy kapaszkodom
a múltba és az elképzelt jelenbe, el kell felejtenem, hogy állandóan a jobb és
szebb holnapra, a csodára várok. A múlt elmúlt, nem mehetek vissza, nem
változtathatom meg. A jövő rejtély. Csak a most van, és nekem most már elegem
van saját magamból, abból, ami lettem, abból, hogy állandóan valaki másnak akarjak
fontos lenni, hogy mindig valaki mástól elismerést várjak, szeretetet és
megbecsülést; belefáradtam a megfelelésbe, az újabb és újabb próbákba, a
küzdelembe, hogy valakinek fontos legyek és hogy végre én is úgy érezzem,
különleges, egyedi és pótolhatatlan vagyok. Csak ültem ott, válaszoltam a
kérdésekre, egyre inkább kinyitottam a lelkem titkos rekeszét és belenéztem:
kezdtem felfedezni önmagam. De egyelőre a rekesz tele volt mindenféle lim-lommal,
sok volt a kacat, az ismerős és ismeretlen holmi, nem láttam benne rendszert,
egyszerűen semmit nem láttam benne, csak szerettem volna, ha hamar, nagyon
hamar rend lesz, mert ezt így kibírni képtelenség.
Valahol
nagyon mélyen tudtam, de a tudatalattim legesleghátsó zugába elrejtettem ezt a
gondolatot, hogy negyven évig én nem egészen én voltam. Soha nem tudtam
kimutatni az érzelmeimet, nem tudtam beszélni róluk. Egész pici koromban is
külön kegy volt, ha valakinek megengedtem, hogy hozzám érjen, megsimogasson,
netán adjon egy puszit. Tüskés voltam, sokszor megközelíthetetlen. Miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szeressenek. Képtelen
voltam kimondani, ha valami vagy valaki bántott, de azt is, ha valami jó dolog
történt és emiatt örültem vagy boldog voltam. Szerettem az áldozat szerepében
tetszelegni, szerettem, ha sajnálnak, mert addig is foglalkoztak velem. Érdekes
módon a pozitív közeledést mindig valamiféle „cselnek” éreztem és nem tudtam
komolyan venni. Emlékszem, már általános iskolás koromban az volt a rögeszmém,
hogy mindenki szebb, jobb, gazdagabb, értelmesebb, okosabb, tájékozottabb (…)
nálam, hogy mindenkinek több joga van élni mint nekem. Így nem formáltam jogot
semmire. És elszalasztottam rengeteg lehetőséget. Az én döntésem volt, senkit
nem hibáztatok érte.
Az órák, a
napok, az október elsuhant mellettem. Ahogy egyre mélyebbre kerültem lelkem
ragadós pókhálójában, úgy zárkóztam egyre jobban magamba. A család, a
környezetem egyre kevésbé értett, segíteni szerettek volna, de magam sem
tudtam, hogyan tehetnék. Egyre szűkebbre zárult a fejem és a lelkem körül egy
áthatolhatatlan páncél, már csak épp hogy átszűrődött rajta a külvilág.
Egyre
gyakrabban előfordult, hogy csak álltam a lakásban és képtelen voltam
megmozdulni. Az agyam kiadta az utasítást a lábaimnak a lépésre, a lelkemnek a
továbblépésre, de a testem nem hallotta meg a parancsot és a lelkem is
leblokkolt. Napokig nem voltam képes kimenni a lakásból, miközben úgy éreztem:
a falak rám borulnak, lassan és biztosan szorítanak egyre jobban, egyre
erősebben.
Szenvedtem.
Kínlódtam. Megvadult méhkasként rajzottak a képek, a gondolatok a fejemben.
Képtelen voltam tisztán látni, nem értettem saját magam, tele voltam
kérdésekkel, kételyekkel, miértekkel, és csak nem akart enyhülni a nyomás: ezek
a gondolatok szétfeszítették a koponyámat. Nappal is, éjjel is.
Dr S. a
gyógyszeres kezelést ajánlotta. Én tiltakoztam ellene. Miért kerülnék egyik
függőségből a másikba? Már miért ne tudnám önerőből megoldani azt, ami másoknak
egy szempillantás alatt sikerül?
Még mindig
találkozgattam G-ral. Habár minden nap megfogalmaztam és elhatároztam: elmondom
neki, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, hogy mindketten jobban legyünk, be kell
fejezni ezt a „kapcsolatot”. Aztán sosem mondtam ki. Napok, hetek teltek el
így, mardosott az önvád, nem tudtam elviselni magam, miközben hiányzott,
mindig. Se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni az életemet.
Őrületes
energiába telt az egyik legrosszabb gondolatot elhessegetni a fejemből. Ugyanis
egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy arra gondoltam: ez nem élet így, semmi
értelme, valahogy, akárhogy, csak eltűnni lenne jó, megsemmisülni, hogy vége
legyen, örökre.
- De hát miért vagyok így már hosszú hónapok óta?
Miért nem tudom kimondani, amit gondolok? Miért nem tudok dönteni? Miért vagyok
egyre rosszabbul?
- Tímea, azért, mert maga társfüggő.
Utáltam
ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy
jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok,
hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól
nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte
a lelkemet.
(...)
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
