A kinti két hét alatt jól KELL lennem, legalább látszólag, hiszen reggel 8-tól este 9-ig munkaidő van, ahol senki nem kíváncsi a sirámaimra, és nem is azért vagyok ott.
Hétfőn nagyon fáradt voltam, amire hazaértem. És nagyon magam alatt.
Kedden még fáradtabb voltam és még jobban magam alatt.
Szerdán már a reggel, az ébredés úgy ért, hogy a hétfő és a kedd mosollyal teli boldogságos happy day-nek tűnt ehhez képest. Megettem a reggelit, aztán úgy éreztem: semmi értelme a létezésemnek. Az a "másik énem", aki ilyenkor azért fel-fel szokott bukkanni és átölelget, a fülembe súgja, hogy igen, most carul vagy, de lesz ez sokkal jobb is, most teljesen csöndben volt. Nem is létezett. Elővettem a napi rutinos papírt, amin az első pont az ágyazás, de nem volt hozzá erőm. Tudtam, hogy piacra kell mennem, de valahogy nem volt huzatom sem felöltözni, sem bemenni a városba, semmihez. Az sem érdekelt, hogy pár nap múlva teljesen üres lesz a hűtő. Max majd nem eszem- gondoltam. Lődörögtem a lakásban, aztán rághatnékom lett. Nem volt itthon semmi, viszont találtam még a kávézó tesztes időszakból néhány hazahozott kekszet. Megettem. Nem azzal van a baj, hogy nem szeretem vagy hogy nem jó, viszont a szervezetem nem tud ezekkel mit kezdeni. Amint megettem, még le sem ért, már rohantam a wc-re... És gyakorlatilag nem is ez a legnagyobb gond ezzel, hanem hogy az ilyen fajta CH-tól elálmosodom, iszonyúan ver a szívem és minden tagomat olyan nehéznek érzem, mintha szenet hordtam volna az éjjel...
Megvártam, amíg elmúlik a toálett veszély, aztán nagy nehezen felöltöztem és elmentem a piacra. A tojásos bácsi ma is mosolygott és ma is nagyon kedves volt. Én pedig ma is elfelejtettem mappát vinni. De ő ma is megengedte, hogy mappástól vigyem a tojást. Szombaton visszaviszem a mappákat.
Aztán autóztam kicsit. Imádok vezetni, nagyon szeretem a kis autómat. Tettem egy jó nagy kört, mielőtt hazamentem.
Otthon aztán takarítottam csöppet a konyhában és a teraszon. Majd hirtelen eszembe jutott egy recept ötlet, azt gyorsan le is írtam.
Majd olyan fáradtságot éreztem, hogy ledőltem az ágyra. És bekapcsoltam a tévét. Én, igen, én, aki évek óta nem tévézik. Találtam is egy filmet, egy sakkozó kisfiúról szólt. Jó volt, de nem nagyon tudtam rá figyelni. Feküdtem az ágyon, iszonyatosan fáradtnak éreztem magam és azon járt az agyam: tényleg ennyi az életem? Itthon vagyok két hét munka után, azt tehetem, amit csak akarok, erre én itt döglök és legszívesebben megsemmisülnék, eltűnnék erről a világról...
Elég hosszú idő telt el így.
Aztán kimentem a konyhába. Rávettem magam hatalmas öngyőzködések árán, hogy elmosogassak végre két nap után. Már tele volt a mosogató, a csapot sem tudtam megnyitni, annyira. Majd kiszellőztettem, és amikor becsuktam a konyhában az ablakot, véletlenül rápillantottam a falra.
Ott álltam a cirkusz porondján, nyakamban az óriáskígyóval. Én, aki szörnyen félek a kígyóktól. És a kép mellett a húgom kislányának a rajza. Bébi, azaz én.
Ott állok, boldogan, hatalmas vigyorral az arcomon. És én is úgy emlékszem, hogy régen sokat nevettem. Szerettem viccelődni, nevettetni és szívből kacagni. Akár banális apró hülyeségeken is. És néha meglehetősen nagy szám volt. Ma meg... Annak a lánynak már köze sincs ehhez a nőhöz. Annak a lánynak már köze sincs ehhez a nőhöz? Na ne röhögtess! Szóltam magamhoz hangosan. Nem raboltak el az ufók, nem estél át lélekvándorláson, nem volt agyátültetésed, csak jött, ami jött, és már meg is tudod fogalmazni: belekerültél egy kapcsolatba, és az abban történt dolgok következtében végre elkezdtél belenézni a saját lelkedbe. Ott mindenféle, gondosan betakart régi holmit kezdtél el előszedegetni és megtisztítani, ami hatalmas munka, fárasztó, megterhelő, szomorú, fájó (...). Nem csoda hát, ha a pszichológus két A/4-es oldalnyi diagnózist tudott rólad felállítani (és ennek nagy része ijesztő).
Akármilyen fáradtnak éreztem magam és reménytelennek az életemet, fogtam a képet, amin képes voltam nem túl jó passzban is legyőzni egy nagy félelmemet, odaállítottam az asztalra, megfogtam a jegyzetelős füzetemet és felskicceltem pár dolgot a (közel)jövőre vonatkozóan. Csak olyanokat, amikre tudom, hogy ha megerőltetem magam, akkor képesnek kell lennem. És magamban azt a mottót adtam neki: "Kérdés nélkül". Mert alapvető dolgokat meg KELL csinálnom. És ekkor megint halványan éreztem, hogy itt van bennem valahol a nevetős énem is. Aki kreatív, kitartó, akit szerettek a gyerekek az iskolában, aki szeret sütni-főzni, aki képes szembemenni a félelmeivel, aki tud segíteni, aki lefogyott 25 kilót; aki igenis értékes, érdekes, egyedi.
R: 2 vajas kornspitz, keksz
E: vagdalt, brokkoli, saláta
V: 2 szelet sajt
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
Aztán autóztam kicsit. Imádok vezetni, nagyon szeretem a kis autómat. Tettem egy jó nagy kört, mielőtt hazamentem.
Otthon aztán takarítottam csöppet a konyhában és a teraszon. Majd hirtelen eszembe jutott egy recept ötlet, azt gyorsan le is írtam.
Majd olyan fáradtságot éreztem, hogy ledőltem az ágyra. És bekapcsoltam a tévét. Én, igen, én, aki évek óta nem tévézik. Találtam is egy filmet, egy sakkozó kisfiúról szólt. Jó volt, de nem nagyon tudtam rá figyelni. Feküdtem az ágyon, iszonyatosan fáradtnak éreztem magam és azon járt az agyam: tényleg ennyi az életem? Itthon vagyok két hét munka után, azt tehetem, amit csak akarok, erre én itt döglök és legszívesebben megsemmisülnék, eltűnnék erről a világról...
Elég hosszú idő telt el így.
Aztán kimentem a konyhába. Rávettem magam hatalmas öngyőzködések árán, hogy elmosogassak végre két nap után. Már tele volt a mosogató, a csapot sem tudtam megnyitni, annyira. Majd kiszellőztettem, és amikor becsuktam a konyhában az ablakot, véletlenül rápillantottam a falra.
Ott álltam a cirkusz porondján, nyakamban az óriáskígyóval. Én, aki szörnyen félek a kígyóktól. És a kép mellett a húgom kislányának a rajza. Bébi, azaz én.
Ott állok, boldogan, hatalmas vigyorral az arcomon. És én is úgy emlékszem, hogy régen sokat nevettem. Szerettem viccelődni, nevettetni és szívből kacagni. Akár banális apró hülyeségeken is. És néha meglehetősen nagy szám volt. Ma meg... Annak a lánynak már köze sincs ehhez a nőhöz. Annak a lánynak már köze sincs ehhez a nőhöz? Na ne röhögtess! Szóltam magamhoz hangosan. Nem raboltak el az ufók, nem estél át lélekvándorláson, nem volt agyátültetésed, csak jött, ami jött, és már meg is tudod fogalmazni: belekerültél egy kapcsolatba, és az abban történt dolgok következtében végre elkezdtél belenézni a saját lelkedbe. Ott mindenféle, gondosan betakart régi holmit kezdtél el előszedegetni és megtisztítani, ami hatalmas munka, fárasztó, megterhelő, szomorú, fájó (...). Nem csoda hát, ha a pszichológus két A/4-es oldalnyi diagnózist tudott rólad felállítani (és ennek nagy része ijesztő).
R: 2 vajas kornspitz, keksz
E: vagdalt, brokkoli, saláta
V: 2 szelet sajt
