Nagyon régen írtam már. Magamról, a munkámról, egyebekről. Nem ment. Egyszerűen hiába ültem a géphez, a fejem hiába volt tele mindenféle gondolatokkal, nem tudtam formába önteni mindazt, ami belül zubogott. Csak fáradt voltam, kedvetlen, szomorú, motiválatlan. Eluralkodott rajtam a világvége-hangulat, húzott lefelé a saját lelki mocsaram. Olyan volt az egész, mint valami lelki szorulás. Beszorultam magamba, mint Micimackó Nyuszi házába...
Szeretek fotózni. Szeretem, ha kívülállók is látják azokat a kis csodákat, amiket én. Addig szoktam forgatni-állítgatni a telefonomat (mert hogy azzal készülnek a képek), amíg azt nem látom a képernyőn, amit a saját szememmel. És mostanában szinte mindenben fényképet látok. Csak fogom a gépet és kattintgatok. Csak úgy, a saját örömömre. És ez volt az egyik első momentum napokkal ezelőtt, ami oldott kicsit ezen a "beszoruláson". Főleg, hogy tényleg sokan jelezték, hogy tetszenek a képeim.
A mostani kinti két hetem valahogy gyorsabban telik, mint az eddigiek nyár óta. És tudom is, miért. Mert elkezdtem nem sajnálni magam, hanem megélni azt, ami éppen van. E., ha nyugodt és jó kedve van, nagyon érdekes ember. Vicces, eredeti szövege van, nagyokat nevetünk. Kérdezgetem, mesél. Ma pl. este kis időre rejtvényt fejtettünk együtt. Új szavakat találtunk ki, hogy a hiányzó részeket is kitölthessük. Persze nem létező szavakat. És közben Roberto Blanko énekelt, én meg elképzeltem magam, ahogy egy bárban egy hatalmas diszkó gömb alatt "Abba" szerkóban táncikálok, a színpadon Blanco énekel, aki néha helyet cserél Karel Gottal és Korda Gyurival :) (Klárikám, te vagy az?) És el is mondtam E-nek, hogy mennyire csípom az ilyen pillanatokat. Kimondani dolgokat: ez is kis oldás volt a "szoruláson".
Aztán a fogkrémes tubus volt az, ami "kicuppantott" a Nyuszi házából.
Mozgás: 3/4 óra séta:
Étek:
R: sonkás-sajtos rántotta
E: (fél 2-kor) tonhal saláta, nagy marék mandula
V: 1 szelet sült sonka, 1 szelet sült sajt
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha