Harmadik itthoni napom (ha az egész napos hétfői utazást leszámolom, akkor a második). Vendégségben. A reggelihez csak a sonkát és az avokádót hoztam magammal. (Megjegyzés: a piros tányér most is csak egy egyszerű piros tányér :) )
Reggeli után irány egy gyors Tamási. A húgom gyerekeinek nagy élmény az autó, no meg gyorsabb is, mintha busszal mentek volna. Csak a temetőben voltunk, megnéztük a volt házunkat, aztán jöttünk is haza. Fél egykor dolog volt.
A húgom fia cukorbeteg. Délben mérés, inzulin, ha jó az érték, fél 1-kor ebéd. Ráadásul grammra pontosan kiszámolt szénhidráttal. A fenti képen az övé a másfajta tészta és a kiszámolt szószos hús, a többi a többieké. (Bizony, anyu már profi módon számol, mér. És előre készül. Ha van élelmiszer, ami M-nak kell és a faluban nem beszerezhető, jön a lista nekem, én itthon megveszem, viszem. És azt is előre meg szoktuk beszélni, én mit eszek, ehhez mi van náluk és mit kell magammal vigyek.)
Míg ők a fentieket ették, én húslevest, és ami a 2. képen szerepel.
Ja, és M. megmérte a vércukromat délben, 5.2 volt :)
Szépek az őszi fények :)
Délután aztán hazaautóztam. Nehéz szívvel hagytam ott a gyerekeket, mert nagyon szeretem őket és nagyon ritkán találkozunk. Anyuékhoz még megyek, de a gyerkőcök... M-t a születése előtti kilenc hónappal ismertem meg és már a húgom pocakjában imádtam. Valahogy nem érdekelt, milyen lesz majd, ha megszületik, egyszerűen szerettem. Aztán egy csodaszép gyerek született, csoda jó humorérzékkel, hatalmas szívvel és empátiával, meglepően csodálatos elmével. És a hatalmas, feltétel nélküli szeretet azóta is él. Ma különösen jó érzés volt, hogy megengedte, hogy "felvegyem". Én imádom a piciket dögönyözni, "gyurmázni", de sajnos egy idő után ugye elmúlik az a tündér korszak, amikor állandóan a magasba, felénk nyújtják a kis karjaikat, hogy "vegyél fel!", "felemelsz?". M. pedig 13 és fél évesen igazi nagy kamasz, azok mindenféle jellemző tulajdonságaival. Ezért volt ma nagy öröm, amikor egyszer csak elém állt a maga száznyolcvan centi körüli nyurgaságával és a mutáló hangján azt mondta: "Felveszel?". Kaptam is az alkalmon és egy jó fogást kinézve megdajkáltam a kis 70 kilós unokaöcsit (miután reggel a 30 kilós húgával a nyakamban csináltam guggolásokat és kitörést :)
Szerencsés vagyok, amiért ők a húgom gyerekei. Szerencsés vagyok, hogy két ilyen különleges, tündéri, csupa szeretet gyerkőc keresztanyja lehetek. Szerencsés vagyok, mert képesek voltak elterelni a gondolataimat. Velük mindig önmagam lehetek, véletlenül sem kell "megjátszanom magam" vagy viselkednem, ha kérdeznek, mindig tudok őszintén válaszolni...
A tegnapi pszichomókus találkozó istentelenül felkavart. Az a fél óra alatt többet megtudtam magamról, mint előtte negyven év alatt. És sok mindenről kiderült, hogy olyan érem, aminek én eddig csak az egyik oldalát láttam, és meggyőződésem volt ez alapján, hogy a Föld lapos... Embertelenül nehéz volt ezek után azzal szembesülnöm, hogy Kolombusz közeledik a hajójával... A doktornő sosem állít, nem ítélkezik, nem minősít, csak kérdez. És ezekben a kérdésekben az utolsó öt percben benne vannak a feladatok. Amiknek a megoldására most is kaptam egy hetet.
Nem tudom leírni azt, ahogy érzem magam. Talán ahhoz hasonlítható, amikor (vizuális fantázisa bekapcs!) egy harctér kellős közepén egy lövészárokban vagyok, csupa sár, zúgnak el a fölöttünk lévő füst felhőkön túl a repülők, hullanak a bombák, dörögnek a fegyverek, én egy puskacsőbe kapaszkodom, ahogy alólunk tűnik el a föld, a csövet a dokinő tartja és szintén sáros arccal rám néz, tartja a csövet, a hatalmas hangzavarban erősen artikulálva kérdez, én pedig eldönthetem, hogy válaszolok-e, fogom-e tovább a puskacsövet, vagy elengedem és eltűnök a mélyben...
R: rántotta (2 tojás, 2 szelet sonka, 2 ek olaj, marék sajt, fél avokádó)
E: húsleves, kis répa; kolbász, 1 szelet sajt, 2 lágy tojás, saláta balzsamecettel.
V: csokikrém.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
