S., a munkaadóm ma reggel telefonált, hogy hamarosan jön E-ért, nekem szabim van délután 3-ig. Azonnal tudtam, mit fogok csinálni. De előtte mosogatás, E. öltöztetés, haját megcsináltam, konyhát takarítottam, kivasaltam, éppen amikor végeztem, jött S. E-ért.
Dolgom volt még a postán, gyorsan csiniben beszaladtam, fél óra múlva otthon voltam.
Átöltöztem, kaja, víz a hátizsákba, indulás!
Hogy hova? A teraszomról látni a kilátót. Másfél éve nézegetem, és már régen elhatároztam, hogy egyszer felmegyek. Magas, messze van, de muszáj egyszer ott lennem, nem csak vágyakoznom, hanem cselekednem.
Itt volt a lehetőség, gyerünk!
Iszonyat meleg volt az induláskor, a torony a képen, a hegyen, a két ház között, alig látszik. Sok időm nem volt, 3-ra vissza kellett érnem. De tudtam, hogy a mai erőnlétemmel okosan kell haladnom és jól beosztanom az energiát, így nem kezdtem a dolognak lóhalálában, de azért szedtem a lábaimat.
A torony a hegyen, a ház mellett balra, alig látni.
De az idő szuper volt, inkább túl meleg, de tudtam: az erdőben majd nem fogom ilyen melegnek érezni.
És kezdődött a felfelé, felfelé, felfelé.
Először átmentem az autópálya felett.
Igen: holnapután ezen megyek majd haza
A betonút után kavicsos következett. Majd átváltott egy idő után földesre.
És mindenhol, körös-körül csak a hatalmas fák, a csönd, a nyugalom, a növények, a madarak és én.
Ez kb a fél út. Ahogy mentem felfelé, egyre szebb látvány tárult elém.
Itt láttam először Knittelfeldet felülnézetből. Láttam a templomot, az ismerős utcákat, a város szélét is, ahol dolgozom. És a hegyek!!! Csodás látvány!
Az út egyre meredekebb lett. Először fél óra után álltam meg, majd újabb fél óra után, kis vizet inni.
Az utolsó etapon átváltottam a turista útra. Sosem túráztam még (na de, egyszer, tavaly, a Mátrában), ez a hegy meg hatalmas, de nem hagyhattam ki ezt az élményt, akkor sem, ha rengeteg volt az útelágazás és néha fogalmam sem volt, merre menjek tovább.
Így csak mentem, mentem, mindig felfelé. Iszonyatosan meredek utakon jártam, az utolsó fél órát szó szerint úgy tettem meg, mintha négykézláb másznék. És 20 méterenként meg kellett állnom, mert se a lábaim nem bírták, se a tüdőm, és annyira izzadtam, hogy szó szerint folyt és a hajamból is csöpögött a saját nedűm.
És egyszer csak megláttam a tornyot :)
Mi volt a kőre írva? Még kb 30 perc. Itt már nem láttam az izzadságtól, de egy boldog Yesss! kiáltás után felvettem egy botot, és annak a segítségével örömködve, szinte futva mentem a torony felé. (A szinte szót mihangsúlyoznám ;-) )
És végre felértem!!! :-)
A látvány onnan fentről... Hát nem tudom szavakba önteni.
És fiúk, az ott lent a Red Bull Ring, éppen gyakorlatoztak rajta, a hegyre is simán felhallatszott.
A bal szélen az ott Rassnitz, a strand, ahova tavaly augusztusban volt szerencsém elmenni.
Ezeket a hegyeket látom a teraszomról:
Embertelenül gyönyörű volt a kilátás, és be kell valljam, el is sírtam magam.
Amikor kinézelődtem magam -sajnos nem volt sok időm és már dörgött az ég-, letámasztottam a botomat és ittam egy kávét.
És megettem a ketós csomagomat: házi szalámi, sajt, víz.
Megkerestem az illemhelyet, ami pottyantós és pókos volt ugyan, de nekem meg sürgős dolgom volt, így használtam. És túléltem...
Aztán fájó szívvel és tele élménnyel fogtam a túrabotot és elindultam lefelé.
Erdő mindenütt, itt már nem hallatszott a Red Bull Ring, csönd, nyugalom, hűvös, csak a táj és én.
Még mindig szörnyen izzadtam, de lefelé már könnyedebben (sokkal könnydebben!) ment a menet.
A hajam csurom víz volt, és mivel a hátamon is patakokban folyt már a nedvem, a hátizsákot előre vettem.
És csak nézelődtem, nézelődtem...
Lefelé majdnem végig a túraútvonalon jöttem. Jobban figyeltem, mint felfelé, mindenhol gyönyörűen jelzik, merre az arra Knittelfeld felé.
Tele volt az erdő ilyen piros bogyókkal, de mivel abszolut nem ismerem a terméseket, nem ettem semmiből.
Rendesen gyülekeztek a felhők, de ekkor már a város határában jártam. Az utat is ismerem innen, már nem rohantam annyira, tudtam, hogy hamarosan hazaérek.
Van túracipőm, de most nem hoztam magammal. Be kell valljam: a sportcipőm is remek szolgálatot tett. Persze nagyon kellett figyelni, mert voltak vizes-csúszós részek is, no meg a köves-sziklás rész sem tett jót ennek a cipőnek, de biztonságban tudtam teljesíteni a távot.
És amit most egyszerűen nem tudtam kihagyni, és amit ezután sosem fogok:
A teljesen gyermeki boldogságos heverés a fűben, felhő bámulás, csendes, örömködős semmittevés, szabadon :-)
Frenetikus élmény volt, embertelenül elfáradtam, de egyetlen pillanatát sem bánom! Lehet álmodozni, lehet vágyakozni, de abból még nem lesz élmény. Maradhattam volna otthon. Tévézhettem volna. Shoppingolhattam volna. Járhattam volna a város már ismert utcáit. Biciklizhettem volna, futhattam volna (de ezekre adódhat még lehetőség). Én inkább megvalósítottam az egyik álmomat, tündérként teljesítettem egy vágyamat. Az élet rövid. Lehetőség sokszor adódik, de élni is kell vele!
Amikor S. visszahozta E-t, nem hitték el, hogy fent voltam a hegyen, hogy ott voltam a kilátóban. Én pedig boldogan meséltem, hogy de igen, és hogy milyen fantasztikus volt :-)
