Ez a kép 2012. január elsején
készült, Mohácson, egy irdatlan hosszú, háborús állapotokhoz hasonlító
szilveszteri tűzijátéksorozat után, reggel. Tisztán emlékszem arra az érzésre,
ami talán az arcomra is kiült: tudtam, hogy ha most (2012-ben) valami nagyon
nagyot nem dobbantok az életemben, akkor soha az életben többé nem fogok tudni
változtatni. Addig már ugyanis annyi de annyi belekezdésen és abbahagyáson
voltam túl, hogy úgy éreztem: ez az utolsó esélyem. Akkor már hetek óta
böngésztem a netet mozgás- és étkezés ügyben. Körvonalazódott a fejemben, hogy
miken szeretnék változtatni (az életem sok területén). Csak a kulcs nem volt
meg. Valahogy ösztönösen ráéreztem, hogy ahhoz, hogy valami a miénk legyen, el
kell engedni. És én már totál kimerült voltam a sok-sok órán át tartó neten
kutakodástól, attól, hogy évek óta nem aludtam egy igazit, hogy alakulgattam
ugyan, de korántsem úgy, ahogy szerettem volna, hogy egyszerűen semmi nem
sikerült. És akkor, 2012. január elsején úgy döntöttem: oké, akkor legyen,
belefogok az élet-mód-váltásba, de hagyom, hogy rám találjanak a dolgok. Nem
böngésztem a netet, nem olvasgattam étrendeket, egyszerűen félretettem a témát.
És láss csodát: egy hétre rá totál véletlenül rátaláltam az EAP-ra (www.edzesmester.com),
január 3. hetében csatlakoztam egy FB-os szuper csoporthoz, ahol ráleltem az
Insanityre, és egyszerűen szinte maguktól beindultak a dolgok. A hugicám egyszer csak felhívott, és elmesélte, mit látott a Spektrumon: egy alvásterápiát. Amit el is kezdtem, végig is vittem, és azóta nincsenek alvásproblémáim. 2012. júliusában
Blogkeresztanyu J
javaslatára elindítottam a Boszorkánykonyhát, amire eddig 96012 kattintás jött,
ősz végére 60 kiló
alá ment a súlyom, azaz lefogytam 20 (pontosan 21) kilót, amit azóta is tartok;
és a sok kesergés után decemberben végre eldöntöttem, hogy külföldre jövök
dolgozni. És íme: itt vagyok.
Azt már 2012-ben tudtam, hogy a
2013-as év az én évem lesz. Előre tudtam, hogy lesznek nehézségek, ha a
bícsbádit meg akarom csinálni, ha munkahelyet váltok, de valahogy pár hónapja
egyedül a célok érdekelnek, és nem elemzem, mi lesz, ha; nem foglalkozom azzal
előre, hogy majd akkor hogyan tovább. Minden egyes napból igyekszem kihozni a
legtöbbet úgy, hogy mindig a cél lebeg a szemem előtt. Valahogy úgy csinálom,
mint amikor hatalmas ködben kell vezetnem. Pontosan tudom, hova akarok
megérkezni, akkor is, ha csak 1 m-nyire látok a kocsi elé. És tudom, hogy
minden egyes méter szinte vakvezetéssel közelebb leszek az úti célomhoz. Akkor
is, ha messze van.
Az elszántságom mit sem változott
2012. január 1. óta. Sőt! Annyira a fejembe vettem, hogy a lehetetlen nem
létezik, hogy hiszem, sőt tudom: a lehetetlen tényleg nem létezik!
Amikor kiderült, hogy van kint
munka, jöhetek dolgozni, és hogy az első kinti etap 2 hetes (de abszolút semmi
konkrétumot nem tudtam még), két dolog járt az agyamban. Az első: nagyon
szeretnék már túllenni az első két héten. Láss csodát: 1 nap még, és hétfőn
utazom haza J
J
J
A másodikat szó szerint tudom idézni, mert felírtam magamnak: „Egy családi
házban dolgozom, egy néninek kell segítenem. A ház nem túl nagy, tiszta. A
munkám könnyű. A néni és a környezete barátságos, tiszta, kedves, szinte
családtagként bánnak velem. Van netem, tudom írni a blogot és tartani a
kapcsolatot az otthoniakkal. A néni 65 éves.”. És csupán egyetlen dologban
tévedtem, a néni életkorában, mert hogy 85 éves. J J
J
Szóval 2013 tutira az én évem,
A Vonzás Törvénye igenis működik,
És a lehetetlen valóban nem
létezik! J
J
J
