Huh. Túl a 12., egyfolytában
lehúzott munkanapon elmondhatom, hogy minden rendben. J Nem megyek bele abba,
hogy milyen nehéz országot, nyelvet, szokásokat, napirendet (…) váltani. Mert a
kommentekből is kiderül, és én is úgy érzem: szerencsés vagyok. Ott kezdődik,
hogy naponta (!) kapok 2-3 (!) emailt, üzenetet azzal a kérdéssel, hogy hogy
sikerült megcsípnem ezt a munkát, mert bizony ő is szeretne külföldre menni
dolgozni. Régóta terveztem már, és gyakorlatilag a konkrét kéréstől számított
egy hónap múlva kint voltam, itt.
Szerencsés vagyok, mert a néni és
a család is nagyon kedves, szinte családtagként bánnak velem. A munkám fárasztó,
persze, mert nem egyszerű együtt élni egy idős, beteg nénivel, viszont
körülnézve ezt egy könnyű munkának tartom.
Szerencsés vagyok, mert meseszép
környezetben dolgozhatok, kristálytiszta a levegő, álomszépek a hegyek, a
tavak, a patakok. Nagyjából ehetek a saját ízlésem szerint, az edzést is
sikerült megoldanom, netet is szereztem, így tudom írni a blogot, tudom tartani
a kapcsolatot veletek, az otthoniakkal.
És egy csomó dolgot megtanultam
már, amióta itt vagyok. Az egyik az, hogy a lehetetlen tényleg nem létezik. A
másik, hogy élni tényleg a mostban kell. Figyelem a nénit, akinek csodaszép
élete volt: 3 gyönyörű, okos gyerek, 12-szer utazott repülővel életében
külföldi nyaralásra, 70 éves koráig dolgozott, anyagilag maximálisan rendben
van az élete, no de mit ér vele? Hiszen a betegsége miatt (Parkinson kór)
minden egyes mozdulatához segítségre van szüksége… Ő jól csinálta, mert élt
fiatalon. Viszont én erre igazán csak most döbbentem rá: nem gyűjtögetni kell
és tervezgetni, hogy MAJD egyszer ez meg az lesz, és nem szabad félni megtenni
a dolgokat MOST. Aki csak halogat, és félelemből nem teszi meg azokat a
dolgokat, amiket szeretne, aki azért dolgozik, hogy MAJD EGYSZER elutazzon
valahova, hogy MAJD legyen nyugdíja, sztem élő halott. Hiszen (bár én nem erre
programozom az agyam J ) bármikor történhet olyan dolog, ami gyökeresen
megváltoztatja az ember életét. Mint pl. a néninél ez a betegség. És akkor
aztán mit ér az összegyűjtögetett vagyon, a sok-sok terv, a sok MAJD, HA…?
Fura, mert még 2 hete, otthon sok
dologról másképp gondolkodtam. Előre kiszámoltam, nyárig mennyit fogok keresni,
és akkor MAJD ez meg az lesz. Eldöntöttem, hogy nem veszek télikabátot, ráér
MAJD jövőre, amim van, azzal kihúzom az idén. De aztán már miért kellene
lefagyasztanom a hátsómat idén? Elhatároztam, hogy az első kinti munkaetap
alatt nem veszek magamnak semmit, MAJD esetleg legközelebb. De a jó ég
megáldjon engem, már miért ne tenném, ha egyszer megdolgoztam érte? Tudtam,
hogy ha kijövök ide, nem akarok kérni. De pl. a néni lánya felajánlotta, hogy
hoz nekem igazi bio házi sonkát, és az eddig tanultak alapján elfogadtam. Ma
hozta és ráadásul nem is engedte kifizetni! J Azt is megtanultam,
amit egy régi kolleganőm fiától hallottam anno. Isti mindig azt mondta, hogy a
nagyszülei szerint „kérni nem kell, de amit adnak, el kell fogadni”. Ma
vásárolni voltunk a nénivel a Billában. Vettem 1-2 meglepit az otthoniaknak, és
E. is pakolt a kosaramba pár kisebb-nagyobb dolgot az enyéimnek. És amiket én
vettem, nem engedte, hogy én fizessem! Nem kértem, de elfogadtam, amit adott.
És hálásan köszönöm, az otthoniak nevében is ;-) (Nyugi, nyugi, 2-3 nap és
kiderül, mi a meglepi! J )
2-3 nap. Hétfőn utazom haza.