Állj meg egy pillanatra...

"Az egész világ megállt ma reggel.

Tudod, miért? Mert egy 8 éves tankja üres lett.

A fiúk már az íróasztaluknál kezdték az iskolai napot, én pedig munkába készülődtem, amikor észrevettem, hogy a legkisebbem a fürdőszobában áll és az arcát törölgeti.

Megálltam az ajtónál és megkérdeztem, hogy jól van-e. Lecsorduló könnyek között nézett fel és megrázta a fejét. Amikor megkérdeztem, hogy történt-e valami, megint megrázta a fejét.

Leültem a kád szélére és az ölembe húztam. Mondtam neki, hogy néha a szívtartályaink kiürülnek, és ilyenkor újra kell tölteni őket.

Ekkor már zokogott a mellkasomon, én pedig szorosan öleltem.

Megkérdeztem, érzi-e, hogy a szeretetem feltölti őt?

Egy bólintással válaszolt, és a könnyek lassan alábbhagytak...

Vártam egy percet...

‘Elérte már a lábujjaidat? ’

Megrázta a fejét, nem...

„Oké, kicsim. Addig maradunk, ameddig csak kell. A munka most nem számít. Az iskola sem fontos. Ez itt ma a legfontosabb dolog, rendben? Visszatöltelek a csúcsra. Jó lesz? ’

Öleltem és öleltem, teljes szeretetemmel.

Még egy perc..., és még egy.

'Érzed már, hogy tele van a szíved mami szeretettel? ’

'Igen... ’

Szemébe néztem és láttam, hogy ragyogni kezd, telítődött, feltöltődött, és végre újra mosolyog! Én is.

Szóval figyeljünk egymásra! Lehet, hogy nem 8 éves vagy, lehet 28, 38, 48 vagy bármennyi, de időnként MINDANNYIAN üresen futunk, ahogyan ő tette.

Mindannyiunknak szünetet kell tartanunk, és meg kell állnunk egy pillanatra, hogy feltöltődjünk. Szentírás, ima, napfény, imádság, ének, nevetés, barátok, ölelések. Töltsd újra a "tankodat", különben ok nélkül is túlcsordulnak az érzelmeid (düh, könnyek, harag, elcsukló hang és társai).

Állj meg egy pillanatra! Töltődj fel és segíts másnak is ebben. Ez a nap legfontosabb része."

(forrás)

Csütörtök

Jesszus, valami borzasztóan fáradt vagyok...

Munka 7-től (ma nagyon laza nap csak 8 órám volt 5 óra alatt...), aztán bank. Mami hagyatékát intézzük, a négy unokája. Ugyanolyan iratokat kaptunk mind a négyen. Ma egyszerre voltam J-tal intézkedni. Ő Tamásiban simán elintézte, tőlem elkérték a papírokat, lefénymásolták, beküldik, kábé keddre várhatok választ... Ezután gyors bolt, haza (vagyis előtte a volt albérletemhez, oda jött levelem), főzés.

Készült bundás kenyér, curry-s tészta, sült hal, krumplipüré (kétféle: M-nak vaj nélkül, nekem vajjal). Vacsora. (Reggelire ettem egy vitt szendvicset, tízóraira és ebédre egy-egy ugyanilyen, és most a vacsora végre friss volt és meleg.)

Csak annyira vagyok fáradt, hogy munka után leparkoltam a posta előtt, mert dolog volt, de amire leállítottam az autót, az istenért sem tudtam, mit keresek ott. Úgyhogy elindultam a Tescohoz. De útközben fogalmam sem volt, miért megyek oda. Aztán beugrott, hogy az Aldiba (is) akartam menni, mentem is. És most, gépelés közben jutott eszembe, miért akartam a Tecsóhoz menni... Főzés után leültem, hogy szusszanok egyet, amíg kihűl a tűzhely és le lehet takarítani. Ahogy ültem az asztalnál, éreztem, hogy lecsukódnak a szemeim, menten elalszom. Na de ha este hatkor megyek aludni, egy: ott marad a szaladó konyha, kettő: kukorékolok hajnali 3-kor... 

Na, mivel holnap 9 tanórám lesz 5 óra alatt, meg egy felügyelet, meg a délutáni felügyelet 3-ig, így inkább megyek készülődni alváshoz.

Hétfő, kedd, szerda

A hétvégi buli tényleg nagyon jól sikerült, mindenki jól érezte magát. Én borzalmasan elfáradtam, hétfőn ezután dolgozni menni nem volt egyszerű fizikai teljesítmény (bele kell ugye számolni azt is, hogy borzalmasan rosszul alszom...).

Az tényleg ajándék volt a köbön, hogy hétvégén nem kellett mosni, főzni, takarítani, még reggelit is kaptunk, csak oda kellett menni a "terülj-terülj" pulthoz és választani.

A kegyetlen, sok héten át tartó hőség után borzalmasan hirtelen ősz lett, hideg, eső. A terasz ilyenkor is gyönyörű.

Hétfőn megérkezett Sz-ra a pedasszisztens, kedden B-ra is, és áldom a sorsot, hogy így van, mert az óraközi ügyeletet nem nekem kell csinálnom, a heti 3 lyukas órámon tudok készülni, nem kell osztály(ok)ra felügyelnem. Hatttalmas könnyebbség.

Kedden fél héttől 4-ig suli, aztán itthon folytattam soká-estig...

Hétfőn volt egy online segítő beszélgetésem. Főként anyu és mami halála, és a rám gyakorolt hatása miatt szerveztem meg. Úgy, hogy nem igazán hittem benne (csak tudtam, hogy akarom, mert kell), már maga a beszélgetés alatt jobban lettem. Azóta két nap telt el, és gyász szempontjából tényleg jobban vagyok.

De még szét vagyok esve, nem kicsit.

Ma reggel érdekes tapasztalásom volt. Beültem reggel az autóba és olyan fura érzés volt. Elindultam. Az autópályafelhajtó után pedig határozottan jött belülről a kérdés: mit keresek én hajnalban az úton? Miért megyek és hova és miért? Tényleg ez a normális? Dolgozni menni hajnalban, borzasztóan kemény napot letolni, lenyomni a gyerekek torkán, ami elő van írva? Ez lenne az élet? Idegen volt az autóm a rengeteg elektronikával meg kütyüvel (mi az, hogy uniós előírás új autókban ennyi szükségtelen, idegesítő, csipogó, villogó car?), a sok-sok beton, a szabályok, a korai időpont, a borzasztóan nagy forgalom (mások is, mindenki dolgozni megy, hallgatják az agyradír rádiókat, letolják a munkaidőt és ez az életük?). A suliban -tudom: sokaknak nem tetszik- igyekszem a gyerekeket a szemem előtt tartani, nem egyszerű: licézni az elvárt és az élhető között...

Rengeteg a túlóra, és jövő héten is ez lesz. (Aki nem hisz nekem, csináljon velem végig egy hetet -sztem egy naptól is hátast dobna, sőt egy órától is összevontan-.)

Igyekszem lavírozni a munka és a magánélet között. Egyelőre a munka győz. De már van mindkét suliban pedasszisztens, sokat segítenek, tényleg. Már most könnyebb, mint az első két héten.

Meg kell szerveznem a "virtuális valóság"-beli életem, ha maradni szeretnék ezen kapszula mellett. De egyre inkább gondolkodom a másik színű kapszula lenyelésén...

.....

Cuki:

X.Y. Sz-on:

"Juhu, itt a Timi néni! 

Alig várom, hogy jöjjön B. néni és Timi néni, tök jó tanárok vagytok!"

Szülinapi parti 2.

 Barátokkal, kollégákkal, régi és új ismerősökkel.

(A képek megint fordított sorrendben, a bejegyzés végén kezdd, kérlek...)

Tánc, éneklés hajnali 4-ig. Hála a szervezésért M-nak, sok-sok hét alatt hozta mindezt össze. És hála azokért, akik ott voltak, igazán nagyszerű buli kerekedett a kerek szülinapra. 

UV fényre reagáló smink, tetoválás, buborék... ↑

Tombola és sorsolás ↑

Svédasztal ↑

Érkező vendégek, kollégák ↑

Fénytechnika ↑

Héliummal lufifújás ↑

Félig self catering ↑

Hangtechnika. ↑

Majd vissza a buli helyszínére, teremdíszítés. ↑

Reggeli után Harkány, Máriagyűd.

Szülinapi party 1.

 Barátokkal 

Mária nap

 

Drága anyukám, tavaly ezen a napon sütivel, kávéval ünnepeltük meg a névnapodat.

Csak egy éve volt...

Akkor még mami is élt...

Ma ezzel a csokorral kívánok nektek boldog névnapot odaát.

Nagyon hiányoztok. 

Szerda

 

Hétfő és cukik

Hétvégén sokat gondolkodtam sok mindenről. Aztán ma sikerült kicsit beszélgetnem É-vel, aki tavaly is sokat segített. Ez a pár perc alatt jelentősen megnyugodtam és tudtam a gondolkodásom egy-két berozsdásodott fogaskerekén kicsit mozdítani. Így a nap hátralévő része már nem telt annyira feszülten, görcsösen, jobban tudtam magamra és a gyerekekre is koncentrálni. Este pedig végre eljutottam pedikűrre (júniusban kaptam az időpontot). A 'minden változik'-ban benne van az is, hogy elmúltam ötven. Ezelőtt elég volt évente egyszer mennem lábápolóhoz, most már volt tavasz végén -életemben először- tyúkszemem, és fél év múlva kell felkeresnem, ha addig nincs panasz. De még így is hálát adok a lábaimért: elvisznek bárhova, a bőrömet a napi krémezéssel karban tudom tartani, a lábkörmeimmel eddig semmi gond nem volt, most kezdenek vastagodni, de tényleg egy szavam sem lehet a lábfejemre.

A gyerekek mindkét iskolában cukik. Ahányan vannak, annyifélék. Egyikük érdekesebb, mint a másik. Mindannyian kis egyéniségek. És -komolyan mondom- minden nap tanulok tőlük. Nekem fontos, hogy hogy érzik magukat a suliban, a tanórán, így néha megkérem őket óra végén, hogy rajzolják le szmájlival. Eddig csak ilyen táblaképeket láttam (és egyszer volt két egyenes szájú is):

Ja, cukik:

Múlt héten -az ősz a téma olvasáson- megkérdeztem a gyerekeket, hogy milyen évszak van. 12-ből 12 gyerek rávágta: nyár. (És igazuk volt.)

.....

Ma meglát az egyik fiú gyerkőc (a kék krisna-völgyi nacimban voltam), erősen csóválja a fejét:

- Ez a gyatya nagyon csúnya. Timi néni, ez nagyon nem áll jól neked, csúnya.

😆

Vasárnap

Reggeli: bundáskenyér, tökmagkrémes kenyér mikrozölddel, házi paradicsom. (Tojás, mikrozöld, paradicsom a tegnapi piacról.)

A délelőtt nagyrészt punnyadással telt. Vagy feküdtem, vagy ültem, végtelen fáradtságot éreztem csak. Ebéd után megint ledőltem, aludni nem tudtam. (Régebben, ha ebéd után ledőltem, azonnal képes voltam elaludni, már ez sem megy.) Némi házimunka után leültem megnézni egy filmet: ott, ülve be-bealudtam...

Este pedig... A mosogatót pakoltam, amikor, mintha rám fújták volna, elkezdtem sírni, annyira hiányzott anyu és mami. 

És a kert...

... a hőgyészi ház...

... a sok-sok szeretetteli együttlét, a rengeteg segítség, támogatás. A beszélgetések, a biztonság érzése.

Késő este aztán sikerült -még mindig pityeregve- haladnom a dolgommal. (Folyamatosan arra gondolok, hogy mindig vannak a dolgok, de sehol nincs az élet...)

(Holnaptól végre elviselhető hőmérsékletet jeleztek elő, nagyon várom.)

Csütörtök, péntek, szombat

Csütörtök

A 13. munkaórám megkezdésekor már nem volt őszinte a mosolyom...

Reggel B., 2 órám volt.

Aztán átautózás Sz-ra, ahol 3 órám volt, egy szünetben ügyelet (így a 4. szünetben eljutottam végre mosdóba). Kis pihenő helyett készülés holnapra (fél óra), aztán kezdődött is a tankerületi teammel a megbeszélés egy szakmai napról (ami jövő csütörtökön lesz).

Autózás B-ra, 4-től szülői értekezlet.

Autózás Sz-ra, ahol fél 6-tól szülői értekezlet.

Onnan haza.

Este fél 8 után 3 perccel sikerült felbattyognom a harmadikra. Negyed óráig csak ültem. Szerencsére otthon van klíma, a sulikban ugye nincs, de minek is. "Csesszék meg!"- idéztem a tévében hallott -ugye- felelős beosztású emberkétől, oldjuk meg ezt IS.

Kiszámoltam: mivel holnap is 8 órát leszek bent (VÉGIG órákkal, sok ügyelettel), a héten laza 44 órás lesz a munkaidőm. Amiben bent vagyok. Ebben nincs benne a készülés, csak minimálisan, a javítás, az értékelés, a sok-sok minden.

NEM panasz, hanem TÉNY.

Péntek (de ezt már szombaton írom)

Ma aztán még tovább voltam bent, így majdnem 45 órás lett a munkahét.

Tegnap jeleztük a tanker képviselőinek, hogy a 4. nap ment le és készen vagyunk, nem fogjuk így bírni (nem csak én, mindenki így van ezzel), se fizikailag, se pszichikailag. Délelőtt kaptuk tőlük telefonon a hírt: mindkét iskola kap egy pedagógiai asszisztenst. Ha ez azt jelenti, hogy ő majd besegít mindenbe, akkor tudok környezeten kooperatív technikázni, tudok időt szakítani arra, hogy az eszközöket előkészítsem a kísérletekhez, talán a Krétát is be tudom írni időben, talán lesz időm arra, aminek a legfontosabbnak kellene lennie egy iskolában: a gyerekekre, beszélgetni velük szünetben pár percet, meghallgatni őket, készülni órára. Nem mellesleg legalább valamennyit enni, inni, mosdóba menni...

Szombat

A túlterheltségről annyit, hogy a húgom (óvónő) tegnap már orvosnál volt, ma a sürgősségin, beutalója van MR-vizsgálatra, táppénzen, iszonyatos fájdalmai vannak. Jelzett a szervezete nagyon régóta, hogy váltson, hogy itt kikészül, most aztán olyan jelzést kapott, hogy a fal adja a másikat... Tanult belőle.

Nem aludtam ma sem végig az éjszakát (hja, ez nekem -stílusosan- álom...) Tegnap írtam egy meglehetősen terjedelmes listát mára, ezek mind határidősek, nem halaszthatók, máskor nem mindegyik megoldható. A piacon kezdtem, bolt, kocsimosás, tankolás, egyebek, 11-re értem haza. Kipakolás, főzés, teregetés, egyéb házimunka. (Készült zöldségkrémleves, tökfőzelék, pörkölt, egy rakat bundáskenyér.) Ettem (fél 2-kor először), aztán le kellett dőljek. Nem tudtam aludni, de bóbiskoltam. Aztán alig tudtam lelket verni magamba, pedig haladnom kellett a listával. Este 3/4 8-ra végeztem.

...

A héten egyáltalán nem volt időm semmire. A munkában olyan mértékben elfáradtam, hogy minden nap mosogatórongyként értem haza. Fél kilót fogytam, a hajam borzalmasan hullik, az arcom a tükörben 60 éves képet mutat. 

Már körvonalazódik a fejemben a változás szele: meglátjuk, mennyi könnyebbséget hoz a pedagógiai asszisztens.

Kedd

Ügyelet 7-től Sz-on. 

Ajándékok a sok ölelés mellett:

Ügyelet az első szünetben is. Harmadik óra után nyomás B-ra. 3 perccel a becsengetés előtt értem oda...

4. óra német (2. és 4. osztály). 5. óra felügyelet (most az 1. és 3. osztállyal). E. és A. besegített, hogy mehessek végre mosdóba, ehessek pár falatot és ihassak. Itt is hálás köszönet. 6. óra (bakker, alsóban...) 3. és 4. osztályos német népismeret. Aztán 3-ig készültem még (a 31 fokban).

Sz-on minden új. Még az épületben is eltévedek. Nem ismerem a szokásokat. A gyerekeket sem. A kollégákat is csak a közös, anyaiskolai értekezletekről. Amikor kocsiztam át a sz-i óráim után B-ra, azt hittem, infarktust kaptam, annyira szorított a mellkasom és zsibbadt a vállam, karom. Megéri? (Költői volt a kérdés.)

A negyedikesek könyvének bevezető verse Szabó Lőrinc: A kíváncsiság című verse. (Gugli.) Komolyan: akik a gyerekek totális lebutításán dolgoznak, marha jól végzik a munkájukat. Ez a vers még nagyobbaknak is nem egy tanórás feladat, ráadásul meglehetősen bőséges élettapasztalat szükségeltetik (-ne) hozzá. A tankönyvek... Tényleg szót sem érdemel... :( Nincs fogalmazás tantárgy. Nincs környezet elsőben, másodikban, a 3. és 4. osztályos tananyag borrrzasztóan tömény, sok, csak átsuhanni lehet rajta, ha ebből bármi megmarad egy tanulóban, az a gyerek zseni, vagy kiskorától foglalkoztak vele otthon. Annyira, olyan mértékben botrányos már az oktatás, hogy szavaim nincsenek. :(

Hát: ez van...

 

Vasárnap, hétfő

Vasárnap:

Ma is álmodtam. Az álmoskönyv szerint ne akarjam túl gyorsan a változást, tartsak egy kis szünetet.

Hétfő:

Megkezdődött az iskola gyerekekkel. Babarcon évnyitó. Cukik voltak a gyerekek, a pici elsősök meg főleg 😍 Aztán át Szajkra. Mindkét csapattal (1.-3., 2.-4. összevonás) egy kis ismerkedés. A kicsiknél A. kollégám azt mondta, játsszuk azt, hogy elmondom a gyerekek nevét. Csakhogy én még csak nem is láttam őket. Így egyszer mindenki bemutatkozott, aztán jöttem én, hogy visszamondjam a neveket. Régen nagyon jó fejem volt, szinte mindent első hallásra meg tudtam jegyezni, de ma már a memóriám nem a régi, nagyon nem. Amikor rám került a sor, szó szerint bepánikoltam. Szabályosan rettegni kezdtem, hogy nem fog egy név sem eszembe jutni. Már kezdtem volna mentegetőzni, de hát ott ültek velem szemben a csillogószeműek, csupa kíváncsi, mosolygó gyerkőc, nem okozhattam rögtön az elején ekkora csalódást. Nagyon, nagyon koncentráltam, és a végére... minden nevet el tudtam mondani. Volt ám tapsvihar, nevetés, éljenzés (én pedig örültem, hogy örülnek, hogy az első élményük velem kapcsolatban nevetés, apró kis boldogság-szikra).

Majd vissza Babarcra, a nap végéig ott, főleg a nagyokkal, a 3.-4. osztállyal. Őket már évek óta ismerem, megnéztem a tolltartóikat, az új táskásat, a színeseket, a füzeteket, a vonalzókat (...). 

(Babarcon 31, Szajkon 34 fok volt bent...)

Itthon három óra házimunka, aztán purc. Főztem krumplifőzeléket, készítettem holnapra rántottát paradicsommal, egy szendvicset (egy szenyó maradt még máról Babarcon), sütöttem M-nak muffint.

És akkor zárójelben:

😂